Őskori erődítményekre épülhettek a kora Árpád-kori földvárak - legalább is ezt feltételezi Fodor László, a Heves Megyei Dobó István Vármúzeum régésze egy gyöngyöspatai ásatás leletei alapján.
A helyi ispáni vár feltárása során ismét előkerült a rejtélyes, úgynevezett vörös sánc, amely a régész szerint egy ismeretlen technológiával épített őskori erőd maradványa. Fodor László elmondta, hogy országszerte már több kora Árpád-kori földvár - például a soproni, az edelényi és a sályi ispáni várak - föltárása során találkoztak a régészek a vörös sánccal.
A vörösre égetett, salakhoz hasonló anyagból készült építmény eredetét és funkcióját, mindmáig titok övezi.
Fodor László hipotézise szerint viszont egy őskori, ismeretlen építkezési technika maradványa a sánc. Ugyanakkor - tette hozzá - körülötte megtalálták a faszerkezetű földvár maradványait is. Mindez pedig arra utal, hogy a kora árpád-kori erődítést egy őskori erődítésre építették - mutatott rá.
Amennyiben Gyöngyöspata esetében beigazolódik a hipotézis, és az anyag laboratóriumi kormeghatározása kimutatja az őskori eredetet, megoldódhat a vörös sánc rejtélye - mondta Fodor László.
A fenti cikk 2004-ben jelent meg a Múlt-kor történelmi portálon.
Sajnos nem tudok a kérdésre egzakt választ adni, mivel a magyarság azonosítása a sztyepp övezete régészeti hagyatékában elég nehéz.
aztán azt is tudni kell, hogy a mai Magyarország területe egy útkereszteződésben helyezkedett el, és legalább három irányból érkeztek ide népek, kultúrális hatások.
Ha a magyar régészet társaság oldaláról letöltöd a Magyarország régészete kézikönyvet, akkor meglátod mennyire összetett a történet.
(a korábbi bejegyzések egy része is ebből lett bemásolva.)
Igyekszem utána mennia kérdésnek, de ha valamire lelsz magad is, szívesen veszem az infót.
2010. június 10., csütörtök
2010. június 4., péntek
Honfoglalás kori erődített központok
A 10–11. századi földvárak módszeres kutatása a második világháborút követõ években a mai országhatárainkon kívül, fõként Erdélyben indult meg. Az elért eredmények reális kiértékelését azonban nagyban megnehezítette, hogy a kutatók jelentõs része ragaszkodott a korábban kialakult romantikus õstörténeti felfogáshoz (dák–római, illetõleg morva–szlovák kontinuitás elmélete). A nehézségeket fokozta, hogy Anonymus 13. században keletkezett, a magyarok cselekedeteit elbeszélõ regényes gestáját hiteles történelmi forrásként fogadták el.
A hazai kutatásra ösztönzõen hatott Györffy György nagyszabású elmélete, amelyben a Szent István kori megyék eredetérõl, kialakulásáról értekezve megállapította, hogy a megyék központjai földvárakban lehettek, amelyek közül több már a 10. században, egy-egy elõkelõ nemzetségfõ szálláshelyeként épült föl. Nézete szerint e várak a 13. század közepére elveszítették jelentõségüket, korszerûtlenségüket a tatárjárás (1241–1242) bizonyította be.
Elméletébõl kiindulva kezdték meg az 1960-as évek végétõl a korainak tekinthetõ megyeszékhelyek régészeti ásatását. A nagyarányú feltárások, mint például Szabolcs,
Abaújvár, Somogyvár, Visegrád, Borsod mellett számos kisebb-nagyobb ásatás és leletmentés folyt többek között Sopronban, Mosonban, Gyõrben. Ezek során elsõsorban a
várak sáncainak építési technikáját illetõen nyertünk megbízható adatokat. Kitûnt, hogy e várak túlnyomó többsége azonos technikával épült, a földsáncokat minden esetben faszerkezettel erõsítették meg. A faszerkezetek rekeszvagy kazetta alakúak voltak, helyenként azonban sûrû rácsszerkezet tartotta össze a földet. A sáncok részben vagy teljes egészében vörösre égett földbõl álltak. Máig sem tisztázódott megnyugtatóan, hogy a sáncok földje természetes vagy mesterséges úton égett-e ki. A föld-fa konstrukcióból készült várfalak a várbelsõ felé rézsûsen lejtettek,
kifelé azonban meredekek, majdnem függõlegesek voltak. Néhány helyen azt is sikerült megfigyelni, hogy a sáncok tetején fa palánk helyezkedett el.
A fentebbi módon épült várakat tehát nem tekinthetjük csak földváraknak. A legújabb kutatások azt is megállapították, hogy maga a „földvár” elnevezés is helytelen. A várakat ugyanis használatuk idején – tekintet nélkül építõ- anyagukra – latinul civitas vagy castrum szóval illették, szórványosan elõforduló magyar elnevezésük pedig „vár” volt. A castrum terrenum, azaz földvár elnevezést kizárólag a már használaton kívüli, elpusztult várakra alkalmazták.
A várak belsejének kutatására kevés lehetõség nyílt. Feltehetõleg ez az egyik oka annak, hogy egyelõre még nem kerültek elõ azok az épületek, amelyekre az írásos források adatai alapján számíthatunk. Az oklevelek ugyanis különféle tárházakat, börtönöket említenek a várakban. Valószínû az is, hogy a 11–12. században a megye vezetõjének, az ispánnak a lakóhelye is itt lehetett. Több várban elõkerültek azonban azok az elsõ templomok, amelyek nagy szerepet játszottak a magyarság keresztény hitre való térítésében. Ezek a templomok egyben a megye egyházi életét irányító esperesek székhelyei is voltak.
A várfeltárások során több helyen 10. századi leletek, településrészletek
is elõkerültek. Egy helyen, a borsodi földvárban
pedig egy teljes 10. századi falu látott napvilágot.
Ezeknek azonban semmi közük sincs az államalapítás során,
a 11. század folyamán felépült várakhoz. Mindez összhangban
áll a földvárkutatók véleményével: a magyarországi
10. századi várépítészetre semmiféle biztos régészeti
és történeti adatunk nincs. A magyar nagyfejedelmek 10.
századi expanzív politikája, a magyarság társadalmi-gazdasági
berendezkedése nem is indokolta volna ezt. De Európa-
szerte is kevés vár állt a 10. században. A föld-fa konstrukciójú
várak építése nem utolsó sorban a magyar és a
normann támadások következtében vált általánossá a korabeli
Európában.
Konkrét adataink azt igazoljak, hogy a hazai várépítészet
a 11. században indult meg. Ekkor azonban oly mértékig
egységes rendszer és építési mód szerint készültek váraink,
hogy az nem lehet véletlen. Mögötte az István király
által létrehozott egységes magyar államhatalom állt,
amelynek szüksége volt a várakban kialakuló hatalmi központokra.
Jelenlegi tudásunk szerint tehát az elsõ váraink a
11. század elején épültek, és bennük alakultak ki az István
király által létrehozott megyék központjai.
A régészeti kutatások azt bizonyítják, hogy a megyeszékhelyeken
kívül számos, hasonló technikával készített
földvár épült Magyarországon. Ezek többsége nem szerepel
az írásos forrásokban, például Gyöngyöspata, Sály–
Örsúr vára. E várak építési idejét, korabeli szerepüket csak
régészeti ásatás segítségével lehetne meghatározni. Minthogy
erre ritkán adódott lehetõség, még igen sok a megoldatlan
kérdés. Pillanatnyilag az látszik a legvalószínûbb
feltevésnek, hogy egy-egy tehetõsebb család központjai
voltak, és mint ilyenek, védelmi feladatokon kívül jelentõs
gazdasági szerepet is játszottak.
A 11–13. században a magyarországi várépítészetre általánosan
jellemzõ volt a fentebb ismertetett vártípus. E
mellett azonban a 12. századtól más jellegû várakat is ismerünk.
A régészeti kutatások mind nagyobb számban
térképezik fel Magyarországon a motte típusú várakat is.
Ezek a várak rendszerint kis alapterületûek voltak, mesterségesen
összehordott dombra épültek. Rendszerint egyetlen
épületbõl álltak, amelyet palánk és árok védelmezett.
Ma még keveset tudunk e várak szerepérõl, építtetõirõl.
Feltehetõ, hogy ezek is egy-egy család birtokközpontjai
voltak.
A hazai kutatásra ösztönzõen hatott Györffy György nagyszabású elmélete, amelyben a Szent István kori megyék eredetérõl, kialakulásáról értekezve megállapította, hogy a megyék központjai földvárakban lehettek, amelyek közül több már a 10. században, egy-egy elõkelõ nemzetségfõ szálláshelyeként épült föl. Nézete szerint e várak a 13. század közepére elveszítették jelentõségüket, korszerûtlenségüket a tatárjárás (1241–1242) bizonyította be.
Elméletébõl kiindulva kezdték meg az 1960-as évek végétõl a korainak tekinthetõ megyeszékhelyek régészeti ásatását. A nagyarányú feltárások, mint például Szabolcs,
Abaújvár, Somogyvár, Visegrád, Borsod mellett számos kisebb-nagyobb ásatás és leletmentés folyt többek között Sopronban, Mosonban, Gyõrben. Ezek során elsõsorban a
várak sáncainak építési technikáját illetõen nyertünk megbízható adatokat. Kitûnt, hogy e várak túlnyomó többsége azonos technikával épült, a földsáncokat minden esetben faszerkezettel erõsítették meg. A faszerkezetek rekeszvagy kazetta alakúak voltak, helyenként azonban sûrû rácsszerkezet tartotta össze a földet. A sáncok részben vagy teljes egészében vörösre égett földbõl álltak. Máig sem tisztázódott megnyugtatóan, hogy a sáncok földje természetes vagy mesterséges úton égett-e ki. A föld-fa konstrukcióból készült várfalak a várbelsõ felé rézsûsen lejtettek,
kifelé azonban meredekek, majdnem függõlegesek voltak. Néhány helyen azt is sikerült megfigyelni, hogy a sáncok tetején fa palánk helyezkedett el.
A fentebbi módon épült várakat tehát nem tekinthetjük csak földváraknak. A legújabb kutatások azt is megállapították, hogy maga a „földvár” elnevezés is helytelen. A várakat ugyanis használatuk idején – tekintet nélkül építõ- anyagukra – latinul civitas vagy castrum szóval illették, szórványosan elõforduló magyar elnevezésük pedig „vár” volt. A castrum terrenum, azaz földvár elnevezést kizárólag a már használaton kívüli, elpusztult várakra alkalmazták.
A várak belsejének kutatására kevés lehetõség nyílt. Feltehetõleg ez az egyik oka annak, hogy egyelõre még nem kerültek elõ azok az épületek, amelyekre az írásos források adatai alapján számíthatunk. Az oklevelek ugyanis különféle tárházakat, börtönöket említenek a várakban. Valószínû az is, hogy a 11–12. században a megye vezetõjének, az ispánnak a lakóhelye is itt lehetett. Több várban elõkerültek azonban azok az elsõ templomok, amelyek nagy szerepet játszottak a magyarság keresztény hitre való térítésében. Ezek a templomok egyben a megye egyházi életét irányító esperesek székhelyei is voltak.
A várfeltárások során több helyen 10. századi leletek, településrészletek
is elõkerültek. Egy helyen, a borsodi földvárban
pedig egy teljes 10. századi falu látott napvilágot.
Ezeknek azonban semmi közük sincs az államalapítás során,
a 11. század folyamán felépült várakhoz. Mindez összhangban
áll a földvárkutatók véleményével: a magyarországi
10. századi várépítészetre semmiféle biztos régészeti
és történeti adatunk nincs. A magyar nagyfejedelmek 10.
századi expanzív politikája, a magyarság társadalmi-gazdasági
berendezkedése nem is indokolta volna ezt. De Európa-
szerte is kevés vár állt a 10. században. A föld-fa konstrukciójú
várak építése nem utolsó sorban a magyar és a
normann támadások következtében vált általánossá a korabeli
Európában.
Konkrét adataink azt igazoljak, hogy a hazai várépítészet
a 11. században indult meg. Ekkor azonban oly mértékig
egységes rendszer és építési mód szerint készültek váraink,
hogy az nem lehet véletlen. Mögötte az István király
által létrehozott egységes magyar államhatalom állt,
amelynek szüksége volt a várakban kialakuló hatalmi központokra.
Jelenlegi tudásunk szerint tehát az elsõ váraink a
11. század elején épültek, és bennük alakultak ki az István
király által létrehozott megyék központjai.
A régészeti kutatások azt bizonyítják, hogy a megyeszékhelyeken
kívül számos, hasonló technikával készített
földvár épült Magyarországon. Ezek többsége nem szerepel
az írásos forrásokban, például Gyöngyöspata, Sály–
Örsúr vára. E várak építési idejét, korabeli szerepüket csak
régészeti ásatás segítségével lehetne meghatározni. Minthogy
erre ritkán adódott lehetõség, még igen sok a megoldatlan
kérdés. Pillanatnyilag az látszik a legvalószínûbb
feltevésnek, hogy egy-egy tehetõsebb család központjai
voltak, és mint ilyenek, védelmi feladatokon kívül jelentõs
gazdasági szerepet is játszottak.
A 11–13. században a magyarországi várépítészetre általánosan
jellemzõ volt a fentebb ismertetett vártípus. E
mellett azonban a 12. századtól más jellegû várakat is ismerünk.
A régészeti kutatások mind nagyobb számban
térképezik fel Magyarországon a motte típusú várakat is.
Ezek a várak rendszerint kis alapterületûek voltak, mesterségesen
összehordott dombra épültek. Rendszerint egyetlen
épületbõl álltak, amelyet palánk és árok védelmezett.
Ma még keveset tudunk e várak szerepérõl, építtetõirõl.
Feltehetõ, hogy ezek is egy-egy család birtokközpontjai
voltak.
Temetőfeltárások
A 895-ben a Kárpát-medencébe érkezõ magyarságetnikumát,gazdálkodását és társadalmi tagozódását tekintve is rendkívül sokszínû volt, s mindez visszatükrözõdik emlékanyagában, temetõinek szerkezetében is. A 10–11. századi népességnek napjainkig mintegy 25 000 sírját ismerjük, s ez csupán csekély töredéke a még földben rejtõzõ leleteknek.
A teljes egészében feltárt, széleskörûen elemezhetõ temetõ ma még kevés, s azok javarésze is közöletlen. A rendelkezésünkre álló leletek többsége csupán néhány síros
temetõtöredék, így forrásértékük is korlátozott. Ennek következtében a honfoglalás kori régészeti kutatások a 10. századi uralmi- és birtokviszonyok, társadalmi szerkezet elemzésében még igen messze vannak saját lehetõségeik határaitól.
Márpedig a honfoglaló magyarság régészeti emlékeinek túlnyomó többsége a sírok, a temetõk feltárása során látott napvilágot. Az, hogy a 10. századi szállásterület különbözõ részein milyen ékszereket, ruhadíszeket, fegyvereket, méltóságjelvényeket milyen arányban és összetételben használtak, lehetõvé teszi egyes területi egységek
elhatárolását, az ott megtelepedett népesség fõbb jellegzetességeinek a egrajzolását. A vizsgálatokat azonban nem szûkíthetjük pusztán az egyes tárgytípusok tanulmányozására.
Rendkívül fontos információkhoz juthatunk a temetõk szerkezetének, típusainak, használati idejének összevetése révén az adott közösség társadalmi tagolódásáról,
viseletérõl, hiedelemvilágáról, olykor még az életmódjáról is. Ha mindezen jelenségeket összehasonlítjuk egymással, lassanként kirajzolódnak elõttünk azok a sajátosságok, amelyek az egyes régiók 10. századi népességét jellemezték, amelyek összekötötték vagy éppen elkülönítették azokat más szállásterületek lakóitól. E munka
azonban napjainkban még csupán a kezdeti szakaszában tart. A folyamatosan bõvülõ leletanyag a jövõben nemcsak pontosíthatja, de sok esetben alaposan meg is fogja
változtatni mai feltevéseinket.
A honfoglalás kori temetõk túlnyomó többségét vízjárta területekbõl kiemelkedõ szárazulatokon, dombgerinceken találjuk. A temetõn belül a sírok sorokba, olykor csoportokba rendezõdnek. Néhányat temetõárok vett körbe, mint ahogy azt a káli ásatás során megfigyelték. A sírgödrök általában lekerekített téglalap alakúak, de a homokos vidékeken elõfordulnak padkás kiképzésûek, sõt a sír egyik hosszanti falába vágott padmalyok is. A gazdag, elõkelõ halottak számára az átlagosnál nagyobb méretû sírt készítettek, hiszen a nagyszámú melléklet mellett még a lenyúzott, csak a koponyát és a lábszárcsontokat tartalmazó lóbõrnek és a lószerszámnak is helyet kellett szorítani. A sírgödörben a halottat fejjel nyugatnak, arccal és lábbal keletnek fordították. Néhány esetben, mint például a gazdag zempléni sír feltárásánál
koporsó nyomaira akadtak, többnyire azonban csak textillepelbe vagy gyékényszõnyegbe burkolták halottaikat. Az elhunyt fejét olykor feltámasztották vagy – mint Orosházán
– párnaként a nyergét helyezték alá. A halottakat díszruhájukban fektették sírba, a férfiak mellé odatették fegyvereiket, méltóságjelvényeiket, tûzszerszámukat, a nõk mellé apróbb használati tárgyaikat is.
Hiedelemviláguk sokszínûségét tükrözik a temetési szertartás során végzett rítusok, melyekre néha a mellékletek utalnak. Hogy a halott ártó pillantásától megóvják a
hátramaradottakat, arcát lepellel takarták le, amelyre Rakamazon arany szem- és szájlemezeket varrtak. Az evilági élet tükörképszerû fordítottjának elképzelt túlvilágra olykor megoldott ruhában, megrongált felszereléssel, eredeti helyérõl elmozdított fegyverekkel indították az elhunytakat.
A lovas temetkezés csak a módosabb vagy a kifejezetten gazdag családok körében terjedt el. A halotti szertartás során az elhunyt hátasát megölték, a bõrét pedig oly módon nyúzták le, hogy benne hagyták a koponyát és a négy lábszárcsontot. Az így lenyúzott bõrt például Tiszaeszlár– Bashalmon szalmával kitömték, de leggyakrabban összehajtogatva az elhunyt lábához tették vagy mellette kiterítették.
Ennek a szokásnak egyik változataként néha csak a lószerszámot tették a sírba.
A hosszú túlvilági útra indulók mellé ételt is helyeztek.
A többnyire a fej vagy a láb mellé állított agyagedény valamilyen pépes ételt tartalmazott. Egyes közösségek csak a gyermekekkel adtak ilyen módon útravalót, másoknál a férfiakkal és a nõkkel egyaránt, ismét más temetõkbõl viszont
teljesen hiányzik e szokás. A fatálra helyezett vagy vászonba takargatott húsételre a sírokban lelt juh-, szarvasmarha-, sertés-, kecske- vagy szárnyascsontok utalnak.
A hátramaradottak olykor ártó szándékúnak tarthatták halottjukat, s néha egészen drasztikus módon igyekeztek elejét venni annak, hogy õket zaklathassa. Ennek következtében néha a holttestet rendellenes módon helyezték a sírba: fordított tájolással (fejjel keletnek és lábbal nyugatnak) temették vagy éppen hasra fektették (Sándorfalva), ismét más esetben oldalára fektetve, felhúzott karokkal és lábakkal, tehát zsugorított pózban tették sírba (Madaras). Találunk példát minden társadalmi rétegnél a halottcsonkításra is, ilyen a fej, a kéz vagy a láb levágása.
A szelídebb változatot a zempléni vezéri sírban figyelték meg: az elhunyt sírjába kölest szórtak azzal a szándékkal, hogy addig ne hagyhassa el nyughelyét, amíg éjfél és a hajnali kakasszó között valamennyi szemet meg nem számlálja.
A 10. századi társadalom sokszínûsége a temetõk szerkezetében, típusaiban is visszatükrözõdik. Magyar nagyfejedelmi sír még nem került elõ, így azt sem tudjuk, milyen módon temették el a honfoglalók elsõ számú vezetõit. Korábban elterjedt volt a kutatók között az a nézet, hogy más sztyeppei népek (hunok, avarok stb.) példájára a magyarok is titokban, rejtve, magányosan helyezték nyugalomra fejedelmeiket.
Az események után két-háromszáz évvel keletkezett krónikák azonban arról tudósítanak, hogy Árpád fejedelmet Óbuda mellett, Fejéregyházán temették el, sírja
föl pedig Szent István emeltetett templomot. Taksony fejedelem nyughelyét ugyancsak a Duna mellett kereshetnénk, az állítólag az õ nevét viselõ mai falu, hajdani zálláshelye közelében. Noha minderre semmiféle régészeti bizonyíték nincs, de ha a krónikák valós alapokon nyugvó hagyományt õriztek meg, akkor nyilvánvaló: a nagy tiszteletnek örvendõ vezetõk sírját haláluk után még sok évtizeddel vagy évszázaddal is ismerték. Az utóbbi évek során viszont egyre világosabbá vált, hogy azok a 10. század elsõ felére keltezhetõ, nagyon gazdag férfisírok, amelyekben a korabeli fejedelmi kíséret vezetõi nyugodtak, a Felsõ-Tisza- vidéken, Szabolcs megyében és a Bodrogközben kerülnek elõ. Nem elképzelhetetlen, hogy a fejedelmi temetkezések is a közelükben rejtõznek.
A törzsi-nemzetségi arisztokrácia egy része 4-8 síros családi temetõkben nyugszik, amelyekben a méltóságjelvényekkel felszerelt férj mellé temették gazdagon felékszerezett feleségét (vagy feleségeit) és kiskorú gyermekeiket. A magányosan (Balotaszállás) vagy néhány háziszolga és kísérõ lovas társaságában eltemetett azdag nõk sírjai feltehetõleg a többnejûség emlékei. Néhányukat szolgáltató népük körében vagy azok temetõjétõl kissé távolabb helyezték örök nyugalomra (Ártánd). Az is elõfordult, hogy egy-egy gazdag család szolgáltató népeivel együtt temetkezett (Tiszanána).
A 10. századi módos középréteg hagyatékát 60-100 síros temetõk rejtik (Algyõ), amelyek kitûnnek a nõi viselet nemesfém-gazdagságával. (33. kép) Ugyanott a fõként
íjászfelszereléssel elhantolt férfiak viszonylag kevés rangjelzõ tárgyat birtokoltak.
A Kárpát-medence más területeitõl eltérõ kép rajzolódik ki a Felsõ-Tisza-vidék sajátos leletanyagában. Az egyes temetõkön belül nagyszámú, olykor az 50%-ot is meghaladó férfiak igen erõsen felfegyverzettek és méltóságjelvényekkel nagyon gazdagon ellátottak. Közülük is kiemelkednek a tarsolylemezzel, a veretes övvel, a lószerszámmal és az íjtegezzel, valamint arany vagy ezüstszerelékes szablyával
elhantolt elõk elõk, akik a 10. századi magyarság kiemelkedõ rangú vezetõi lehettek (Karos, Rakamaz). E közösségek nõi viselete kevésbé volt pompázatos, az igazán gazdag nõk hajfonatkorongot, pántkarperecet, köves gyûrût és veretes csizmát viseltek, s ékesek voltak lószerszámaik is. Korábban e temetõket (Tiszabezdéd) a
nagycsaládi szervezetben élõ katonáskodó középréteg hagyatékának vélték. Az újabb kutatások viszont arra utalnak, hogy e közösségeket mesterségesen szervezték meg: alapsejtjeiket a gazdag családok s az õ háziszolgáik alkották, s velük együtt éltek (és temetkeztek) kísérõ harcosaik, akik helyzetüknél fogva többnyire nõtlenek voltak. E 16–80 síros temetõkben, amelyek gyakran egymás közvetlen közelében
találhatók (Kenézlõ) a 10. század elsõ felében uralkodó magyar nagyfejedelmek katonai kíséretének tagjait, annak kisebb-nagyobb rangú vezetõit és az utóbbiak családtagjait valamint háziszolgáit helyezték örök nyugalomra.
Ezen temetõk használata a 10. század közepén megszakadt: feltehetõleg a politikai változások következtében a korábbi katonai kíséretet felszámolták, tagjait széttelepítették, s helyettük Taksony fejedelem (955 k.–972) uralma idején új hatalmi központokat (Esztergom, Székesfehérvár) hoztak létre. Ezek közelében akkoriban nyitották az újjászervezett kíséret új temetõit.
A szerényebb leletanyagú középréteg és a módos köznép temetõi nem választhatók el egymástól határozottan. Az egyes közösségek temetõinek fegyverekben, ékszerekben,
ruhadíszekben megnyilvánuló gazdagsága függött életmódjuktól is, hiszen a földmûves falvak sírjai jóval kevesebb leletanyagot tartalmaznak, mint a fõként állattartással
foglalkozó csoportoké. A köznépi temetõk sírjainak a számát meghatározta az adott település lélekszáma és a temetõ használatának idõtartama is. Ezek leletanyaga többnyire szegényes, legfeljebb az adott közösség vezetõ családjának tagjaival temettek fegyvert, lovat vagy díszruhát.
A teljesen feltárt köznépi temetõk idõrendje, használati ideje fontos adatokat nyújthat egy-egy tájegység népességének változásairól, az országon belüli áttelepítésekrõl, a népmozgásokról (Halimba). A közrendûek falvait kiscsaládok alkották, melyeknek lakhelyét uraik akarata jelölte ki. Egy-egy család lélekszáma 5–10 fõ között mozoghatott.
A falut alkotó családok számától és a település élettartamától függõen e temetõk lehettek 100-130 (Sárbogárd, Hódmezõvásárhely–Nagysziget) vagy akár 8–900 sírosak
is (Halimba, Magyarhomorog). A népességváltást jelezhetik a jól elkülöníthetõ vér csoportok, amikor az újonnan érkezettek elõdeik elhagyott temetõjének használatát folytatták (Halimba). Más esetekben a legkorábbi sírok egy központi magot alkotnak, s onnan kifele haladva minden irányban egyre késõbbi temetkezéseket találunk (Majs). Ez hosszú ideig egy helyben élõ közösségre utal, csakúgy mint az a jelenség, amikor a településen élõ különbözõ családok ugyanazon domb más-más részén egyidõben kezdtek temetkezni, s az idõ múltával a sírcsoportok lassacskán összeértek Pusztaszentlászló). A 10. század elején nyitott köznépi temetõk egy részét a
századforduló táján felhagyták. Ennek oka az a nagyarányú népmozgás, áttelepítés lehetett, amely Géza fejedelem (972–997) vagy Szent István király (997/1000–1038) államszervezõ tevékenységének velejárója volt. Más temetõket ekkor nyitottak meg az új telepesek, vagy a régebben ott élõ népesség mellé, illetve helyébe telepedve folytatták a korábbiakat egészen a 11. század végéig. A kereszténység térhódításával a lovas, a fegyveres, a nemesfém ruhadíszeket tartalmazó sírok lassanként eltûnnek. A pogány szokások csupán az egyházi és a világi hatalmi központoktól távolabb esõ falvakban éltek még ideig-óráig. Noha egyes temetõket még a 12. század elsõ harmadáig is tovább használtak(Hajdúdorog–Temetõhegy), zömüket Szent László
(1077–1095) és Könyves Kálmán (1095–1116) királyok rendeletére felhagyták, s halottaikat ezt követõen már az újonnan épült templomok melletti megszentelt földbe temették.
A teljes egészében feltárt, széleskörûen elemezhetõ temetõ ma még kevés, s azok javarésze is közöletlen. A rendelkezésünkre álló leletek többsége csupán néhány síros
temetõtöredék, így forrásértékük is korlátozott. Ennek következtében a honfoglalás kori régészeti kutatások a 10. századi uralmi- és birtokviszonyok, társadalmi szerkezet elemzésében még igen messze vannak saját lehetõségeik határaitól.
Márpedig a honfoglaló magyarság régészeti emlékeinek túlnyomó többsége a sírok, a temetõk feltárása során látott napvilágot. Az, hogy a 10. századi szállásterület különbözõ részein milyen ékszereket, ruhadíszeket, fegyvereket, méltóságjelvényeket milyen arányban és összetételben használtak, lehetõvé teszi egyes területi egységek
elhatárolását, az ott megtelepedett népesség fõbb jellegzetességeinek a egrajzolását. A vizsgálatokat azonban nem szûkíthetjük pusztán az egyes tárgytípusok tanulmányozására.
Rendkívül fontos információkhoz juthatunk a temetõk szerkezetének, típusainak, használati idejének összevetése révén az adott közösség társadalmi tagolódásáról,
viseletérõl, hiedelemvilágáról, olykor még az életmódjáról is. Ha mindezen jelenségeket összehasonlítjuk egymással, lassanként kirajzolódnak elõttünk azok a sajátosságok, amelyek az egyes régiók 10. századi népességét jellemezték, amelyek összekötötték vagy éppen elkülönítették azokat más szállásterületek lakóitól. E munka
azonban napjainkban még csupán a kezdeti szakaszában tart. A folyamatosan bõvülõ leletanyag a jövõben nemcsak pontosíthatja, de sok esetben alaposan meg is fogja
változtatni mai feltevéseinket.
A honfoglalás kori temetõk túlnyomó többségét vízjárta területekbõl kiemelkedõ szárazulatokon, dombgerinceken találjuk. A temetõn belül a sírok sorokba, olykor csoportokba rendezõdnek. Néhányat temetõárok vett körbe, mint ahogy azt a káli ásatás során megfigyelték. A sírgödrök általában lekerekített téglalap alakúak, de a homokos vidékeken elõfordulnak padkás kiképzésûek, sõt a sír egyik hosszanti falába vágott padmalyok is. A gazdag, elõkelõ halottak számára az átlagosnál nagyobb méretû sírt készítettek, hiszen a nagyszámú melléklet mellett még a lenyúzott, csak a koponyát és a lábszárcsontokat tartalmazó lóbõrnek és a lószerszámnak is helyet kellett szorítani. A sírgödörben a halottat fejjel nyugatnak, arccal és lábbal keletnek fordították. Néhány esetben, mint például a gazdag zempléni sír feltárásánál
koporsó nyomaira akadtak, többnyire azonban csak textillepelbe vagy gyékényszõnyegbe burkolták halottaikat. Az elhunyt fejét olykor feltámasztották vagy – mint Orosházán
– párnaként a nyergét helyezték alá. A halottakat díszruhájukban fektették sírba, a férfiak mellé odatették fegyvereiket, méltóságjelvényeiket, tûzszerszámukat, a nõk mellé apróbb használati tárgyaikat is.
Hiedelemviláguk sokszínûségét tükrözik a temetési szertartás során végzett rítusok, melyekre néha a mellékletek utalnak. Hogy a halott ártó pillantásától megóvják a
hátramaradottakat, arcát lepellel takarták le, amelyre Rakamazon arany szem- és szájlemezeket varrtak. Az evilági élet tükörképszerû fordítottjának elképzelt túlvilágra olykor megoldott ruhában, megrongált felszereléssel, eredeti helyérõl elmozdított fegyverekkel indították az elhunytakat.
A lovas temetkezés csak a módosabb vagy a kifejezetten gazdag családok körében terjedt el. A halotti szertartás során az elhunyt hátasát megölték, a bõrét pedig oly módon nyúzták le, hogy benne hagyták a koponyát és a négy lábszárcsontot. Az így lenyúzott bõrt például Tiszaeszlár– Bashalmon szalmával kitömték, de leggyakrabban összehajtogatva az elhunyt lábához tették vagy mellette kiterítették.
Ennek a szokásnak egyik változataként néha csak a lószerszámot tették a sírba.
A hosszú túlvilági útra indulók mellé ételt is helyeztek.
A többnyire a fej vagy a láb mellé állított agyagedény valamilyen pépes ételt tartalmazott. Egyes közösségek csak a gyermekekkel adtak ilyen módon útravalót, másoknál a férfiakkal és a nõkkel egyaránt, ismét más temetõkbõl viszont
teljesen hiányzik e szokás. A fatálra helyezett vagy vászonba takargatott húsételre a sírokban lelt juh-, szarvasmarha-, sertés-, kecske- vagy szárnyascsontok utalnak.
A hátramaradottak olykor ártó szándékúnak tarthatták halottjukat, s néha egészen drasztikus módon igyekeztek elejét venni annak, hogy õket zaklathassa. Ennek következtében néha a holttestet rendellenes módon helyezték a sírba: fordított tájolással (fejjel keletnek és lábbal nyugatnak) temették vagy éppen hasra fektették (Sándorfalva), ismét más esetben oldalára fektetve, felhúzott karokkal és lábakkal, tehát zsugorított pózban tették sírba (Madaras). Találunk példát minden társadalmi rétegnél a halottcsonkításra is, ilyen a fej, a kéz vagy a láb levágása.
A szelídebb változatot a zempléni vezéri sírban figyelték meg: az elhunyt sírjába kölest szórtak azzal a szándékkal, hogy addig ne hagyhassa el nyughelyét, amíg éjfél és a hajnali kakasszó között valamennyi szemet meg nem számlálja.
A 10. századi társadalom sokszínûsége a temetõk szerkezetében, típusaiban is visszatükrözõdik. Magyar nagyfejedelmi sír még nem került elõ, így azt sem tudjuk, milyen módon temették el a honfoglalók elsõ számú vezetõit. Korábban elterjedt volt a kutatók között az a nézet, hogy más sztyeppei népek (hunok, avarok stb.) példájára a magyarok is titokban, rejtve, magányosan helyezték nyugalomra fejedelmeiket.
Az események után két-háromszáz évvel keletkezett krónikák azonban arról tudósítanak, hogy Árpád fejedelmet Óbuda mellett, Fejéregyházán temették el, sírja
föl pedig Szent István emeltetett templomot. Taksony fejedelem nyughelyét ugyancsak a Duna mellett kereshetnénk, az állítólag az õ nevét viselõ mai falu, hajdani zálláshelye közelében. Noha minderre semmiféle régészeti bizonyíték nincs, de ha a krónikák valós alapokon nyugvó hagyományt õriztek meg, akkor nyilvánvaló: a nagy tiszteletnek örvendõ vezetõk sírját haláluk után még sok évtizeddel vagy évszázaddal is ismerték. Az utóbbi évek során viszont egyre világosabbá vált, hogy azok a 10. század elsõ felére keltezhetõ, nagyon gazdag férfisírok, amelyekben a korabeli fejedelmi kíséret vezetõi nyugodtak, a Felsõ-Tisza- vidéken, Szabolcs megyében és a Bodrogközben kerülnek elõ. Nem elképzelhetetlen, hogy a fejedelmi temetkezések is a közelükben rejtõznek.
A törzsi-nemzetségi arisztokrácia egy része 4-8 síros családi temetõkben nyugszik, amelyekben a méltóságjelvényekkel felszerelt férj mellé temették gazdagon felékszerezett feleségét (vagy feleségeit) és kiskorú gyermekeiket. A magányosan (Balotaszállás) vagy néhány háziszolga és kísérõ lovas társaságában eltemetett azdag nõk sírjai feltehetõleg a többnejûség emlékei. Néhányukat szolgáltató népük körében vagy azok temetõjétõl kissé távolabb helyezték örök nyugalomra (Ártánd). Az is elõfordult, hogy egy-egy gazdag család szolgáltató népeivel együtt temetkezett (Tiszanána).
A 10. századi módos középréteg hagyatékát 60-100 síros temetõk rejtik (Algyõ), amelyek kitûnnek a nõi viselet nemesfém-gazdagságával. (33. kép) Ugyanott a fõként
íjászfelszereléssel elhantolt férfiak viszonylag kevés rangjelzõ tárgyat birtokoltak.
A Kárpát-medence más területeitõl eltérõ kép rajzolódik ki a Felsõ-Tisza-vidék sajátos leletanyagában. Az egyes temetõkön belül nagyszámú, olykor az 50%-ot is meghaladó férfiak igen erõsen felfegyverzettek és méltóságjelvényekkel nagyon gazdagon ellátottak. Közülük is kiemelkednek a tarsolylemezzel, a veretes övvel, a lószerszámmal és az íjtegezzel, valamint arany vagy ezüstszerelékes szablyával
elhantolt elõk elõk, akik a 10. századi magyarság kiemelkedõ rangú vezetõi lehettek (Karos, Rakamaz). E közösségek nõi viselete kevésbé volt pompázatos, az igazán gazdag nõk hajfonatkorongot, pántkarperecet, köves gyûrût és veretes csizmát viseltek, s ékesek voltak lószerszámaik is. Korábban e temetõket (Tiszabezdéd) a
nagycsaládi szervezetben élõ katonáskodó középréteg hagyatékának vélték. Az újabb kutatások viszont arra utalnak, hogy e közösségeket mesterségesen szervezték meg: alapsejtjeiket a gazdag családok s az õ háziszolgáik alkották, s velük együtt éltek (és temetkeztek) kísérõ harcosaik, akik helyzetüknél fogva többnyire nõtlenek voltak. E 16–80 síros temetõkben, amelyek gyakran egymás közvetlen közelében
találhatók (Kenézlõ) a 10. század elsõ felében uralkodó magyar nagyfejedelmek katonai kíséretének tagjait, annak kisebb-nagyobb rangú vezetõit és az utóbbiak családtagjait valamint háziszolgáit helyezték örök nyugalomra.
Ezen temetõk használata a 10. század közepén megszakadt: feltehetõleg a politikai változások következtében a korábbi katonai kíséretet felszámolták, tagjait széttelepítették, s helyettük Taksony fejedelem (955 k.–972) uralma idején új hatalmi központokat (Esztergom, Székesfehérvár) hoztak létre. Ezek közelében akkoriban nyitották az újjászervezett kíséret új temetõit.
A szerényebb leletanyagú középréteg és a módos köznép temetõi nem választhatók el egymástól határozottan. Az egyes közösségek temetõinek fegyverekben, ékszerekben,
ruhadíszekben megnyilvánuló gazdagsága függött életmódjuktól is, hiszen a földmûves falvak sírjai jóval kevesebb leletanyagot tartalmaznak, mint a fõként állattartással
foglalkozó csoportoké. A köznépi temetõk sírjainak a számát meghatározta az adott település lélekszáma és a temetõ használatának idõtartama is. Ezek leletanyaga többnyire szegényes, legfeljebb az adott közösség vezetõ családjának tagjaival temettek fegyvert, lovat vagy díszruhát.
A teljesen feltárt köznépi temetõk idõrendje, használati ideje fontos adatokat nyújthat egy-egy tájegység népességének változásairól, az országon belüli áttelepítésekrõl, a népmozgásokról (Halimba). A közrendûek falvait kiscsaládok alkották, melyeknek lakhelyét uraik akarata jelölte ki. Egy-egy család lélekszáma 5–10 fõ között mozoghatott.
A falut alkotó családok számától és a település élettartamától függõen e temetõk lehettek 100-130 (Sárbogárd, Hódmezõvásárhely–Nagysziget) vagy akár 8–900 sírosak
is (Halimba, Magyarhomorog). A népességváltást jelezhetik a jól elkülöníthetõ vér csoportok, amikor az újonnan érkezettek elõdeik elhagyott temetõjének használatát folytatták (Halimba). Más esetekben a legkorábbi sírok egy központi magot alkotnak, s onnan kifele haladva minden irányban egyre késõbbi temetkezéseket találunk (Majs). Ez hosszú ideig egy helyben élõ közösségre utal, csakúgy mint az a jelenség, amikor a településen élõ különbözõ családok ugyanazon domb más-más részén egyidõben kezdtek temetkezni, s az idõ múltával a sírcsoportok lassacskán összeértek Pusztaszentlászló). A 10. század elején nyitott köznépi temetõk egy részét a
századforduló táján felhagyták. Ennek oka az a nagyarányú népmozgás, áttelepítés lehetett, amely Géza fejedelem (972–997) vagy Szent István király (997/1000–1038) államszervezõ tevékenységének velejárója volt. Más temetõket ekkor nyitottak meg az új telepesek, vagy a régebben ott élõ népesség mellé, illetve helyébe telepedve folytatták a korábbiakat egészen a 11. század végéig. A kereszténység térhódításával a lovas, a fegyveres, a nemesfém ruhadíszeket tartalmazó sírok lassanként eltûnnek. A pogány szokások csupán az egyházi és a világi hatalmi központoktól távolabb esõ falvakban éltek még ideig-óráig. Noha egyes temetõket még a 12. század elsõ harmadáig is tovább használtak(Hajdúdorog–Temetõhegy), zömüket Szent László
(1077–1095) és Könyves Kálmán (1095–1116) királyok rendeletére felhagyták, s halottaikat ezt követõen már az újonnan épült templomok melletti megszentelt földbe temették.
Magyarok nyomai
A kutatástörténetből is látszik, hogy nem egyszerű bármit is állítani a honfoglaláskori magyarság régészeti hagytékával kapcsolatban.
Annyi bizonyos, hogy egyedül a hazánkban előkerült leletek, valamint a csak régészetre támaszkodó kutatás nem tud választ adni a kérdésre: mi is történt a Kárpát-medencében a honfoglalást követő században?
A kutatáshoz nagyon fontos adalékokat szolgáltatnak klímatörténeti, néprajzi, vallástörténeti kutatások.
A legfontosabb leletanyagot a temetők szolgáltatják, melyekben mintegy pillanatfelvételben (az utolsóban) rögzülnek egy népcsoport legfontosabb hiedelmei, szokásai, és anyagi kultúrája.
A temetők kutatásáról a következő bekezdésben olvashatsz!
Annyi bizonyos, hogy egyedül a hazánkban előkerült leletek, valamint a csak régészetre támaszkodó kutatás nem tud választ adni a kérdésre: mi is történt a Kárpát-medencében a honfoglalást követő században?
A kutatáshoz nagyon fontos adalékokat szolgáltatnak klímatörténeti, néprajzi, vallástörténeti kutatások.
A legfontosabb leletanyagot a temetők szolgáltatják, melyekben mintegy pillanatfelvételben (az utolsóban) rögzülnek egy népcsoport legfontosabb hiedelmei, szokásai, és anyagi kultúrája.
A temetők kutatásáról a következő bekezdésben olvashatsz!
Magyarok nyomai (kutatás történet (részlet)
A Magyar Nemzeti Múzeumot 1802-ben alapította meg
gróf Széchényi Ferenc. Ez a dátum a nem uralkodói alapítású
európai nemzeti múzeumok között az elõkelõ második
helyet biztosítja az intézménynek. Alapgyûjteményei
közt mindmáig kiemelkedõ szerepet játszik Vadasi Jankovich
Miklós gyûjteménye, amelyet 1832-ben vásárolt meg
a Nemzeti Múzeum. Jankovich (1772–1846) (1. kép) kora
ifjúságától gyûjtötte a Magyarországon elõkerült régiségeket.
Így egyáltalán nem véletlen, hogy felfigyelt egy
sírleletre, amelyet Benepusztán pásztorok találtak. A lovas
sírból szíjdíszítéseket és lószerszámot mentettek meg.
A legfontosabb leletek azonban Berengár, itáliai király,
majd császár pénzei voltak, mintegy 30-40 darab. Jankovich
még az elõkerülés évében, 1834-ben részletesen beszámolt
a tárgyakról A Magyar Tudós Társaság 2. évkönyvében.
Ezzel pedig egy sor európai nép régészetét megelõzve
meghatározta a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékát.
A következõ, hasonló összetételû sírlelet a Fejér megyei
Vereben került elõ 1853-ban, de csak 1858-ban ismertethette
Érdy János (1796–1871). Az 1848–49-es szabadságharcot
követõ megtorlás lassította ugyan a régészeti mozgalom
kibontakozását, de a kiegyezés (1867) után nagyívû
fejlõdésnek lehetünk szemtanúi. A leletek megmentésére
új múzeumok, múzeumegyesületek alakultak, régészeti folyóiratok
indultak.
A fejlõdés egyik „motorja” a fõleg régészeti érdeklõdésû
Rómer Flóris (1815–1889) volt. (2. kép) Az Archaeologiai
Közlemények (1859) és az Archaeologiai Értesítõ (1869) megindításával,
szerzõgárdájuk megszervezésével Rómer felbecsülhetetlen
szolgálatot tett a hazai régészetnek. Az õ
nevéhez fûzõdik az elsõ tarsolylemez (Galgóc, ma Hlohovec,
Szlovákia) közlése és funkciójának helyes meghatározása
1869-ben, illetve 1870-ben. A leletek számának növekedésével
az elsõ összegzések is elkészültek. 1892-ben
Nagy Géza megközelítõleg helyes lelõhelylistát adott közre,
de csak a lovassírokról (25-26 sír).
Az iparosodás és az intenzív mezõgazdasági tevékenység
következményeként beállott lelõhely- és tárgyszaporulatot
a honfoglalás ezredéves évfordulójára való felkészülés is
növelte. Tervásatásokat végeztek honfoglalás kori leletek
felderítésére. A régészek vagy régészkedõk nagy része Rómer
által beszervezett pap vagy paptanár volt, de voltak
köztük falusi és városi tanítók, tanárok, közigazgatási szakemberek,
jogászok, földbirtokosok, orvosok. A honfoglalás
kor régészetének ekkori szellemi vezérei a Nemzeti Múzeumban
dolgoztak. Az egyik szaktekintély Pulszky Ferenc, a
múzeum fõigazgatója volt (1814–1897). Fõleg szemléleté-
1. Vadasi Jankovich Miklós (1772–1846)
2. Rómer Flóris (1815–1889)
322 A honfoglalás kora
vel hatott. Az elméleti kutatásokat vele sok szempontból
hasonló szellemben mûvelte Nagy Géza (1855–1915). Számos
megfigyelése mára sem avult el.
A legnagyobb hatást a tárgyak ismeretével, idõrendjének
kidolgozásával, a tárgytípusok csoportosításával, díszítésrendszerük,
ornamentikájuk elemzésével Hampel József
(1849–1913) érte el. (3. kép) A millenniumra elkészítette
az akadémia felkérésére a Magyar Honfoglalás Kútfõi címû
munka régészeti részét, az addig elõkerült 10–11. századi
magyar sírok és temetõk korpuszát. 1905-ben az addig
elõkerült lelõhelyek anyagát állította össze és német nyelven
jelentette meg. 1907-ben még egyszer kiadta az 1900
és 1906 között ismertté vált 10–11. századi temetõk leleteit.
A számszerû fejlõdés bámulatos volt. A külföldi kutatók
számára leginkább Hampel mûvei közvetítették a honfoglaló
magyarságról kialakult képet. Általában elismeréssel
szóltak róla, eredményeit vagy számukra kedvezõ adatait
átvették, mint például a cseh J. L. Pic (1847–1911) vagy
utóda, a szláv nacionalizmusa miatt sokkal kedveltebb L.
Niederle (1865–1944).
Hampel majdnem a teljes múzeumi anyag ismeretében
dolgozhatott, véleménye abszolút érvényûnek számított. A
régészeti közlemények szerzõi gyakran a tárgyak pontos
megnevezése helyett a Hampel-féle ábrákra hivatkoztak.
Nem követték viszont a díszítõmûvészet elemzésekor elért
eredményeit, hanem inkább Nagy Géza, majd J. Strzygowski
nézeteihez csatlakozva az iráni–középázsiai mûvészet
hagyományaival kapcsolták össze a honfoglaló magyarok
mûvészetét.
Az elsõ világháború nagy törést okozott a honfoglalás
kori régészet kutatásában is. A kutatható terület az eredetinek
egyharmadára zsugorodott. Hampel és Nagy Géza
halálával az általuk képviselt irányvonal véget ért, illetve
Kolozsvárott folytatódott, ahol 1899-tõl a Nemzeti Múzeumból
a kolozsvári egyetemre került Pósta Béla (1862–
1919) és tanítványai, Roska Márton (1880–1961) és Kovács
István (1880–1955) dolgoztak. Õk és a Pósta által szervezett
régészeti tanfolyamok résztvevõi, mint Zoltai Lajos
terjesztették el a sírrajzokat, a sírfotókat, a temetõtérképeket
készítõ igényes terepmunkát és az ásatási megfigyeléseken
alapuló, temetõelemzéseket végzõ, tárgyszerû elméleti
munkát. Pósta hívta fel a figyelmet az oroszországi
múzeumok óriási anyagára is.
1920 után két központja lett a honfoglalás kori kutatásnak.
A Szegedre áttelepült kolozsvári egyetem Régészeti Intézete
és mellette a Szegedi Városi Múzeum Móra Ferenc vezetésével
honfoglaló õsök temetõinek sorát kutatta õs- és
népvándorlás kori ásatások melléktermékeiként. Budapesten
mûvészettörténeti irányultságúvá vált a régészet. A
korszak két legnagyobb hatású honfoglalás kor kutatója
mégis ebbõl a körbõl került ki. Fettich Nándor (1900–
1971) tulajdonképpen Hampel munkájának folytatója. (4.
kép) Egyfelõl a fémtárgyak aprólékos leírása, technikai
elemzése volt az erõssége, másfelõl ezen régészeti leletek
nemzetközi kapcsolatai érdekelték. Mindig az eredeti köz-
4. Fettich Nándor (1900–1971)
3. Hampel József (1849–1913)
A magyar honfoglalás kori emlékek régészeti kutatásának története | 323
leményekkel vagy a leletek leltárkönyvi adataival dolgozott.
A készítési technikák alapján messzemenõ, néha téves
következtetéseket vont le, például túlértékelte a normann
fémmûvesség és mûvészet hatását a levédiai magyarságra.
Többnyire azonban nem foglalkozott azokkal a tárgyakkal,
amelyeknek régészeti maradványairól nemzetközi elismertséggel
nyilatkozott. Ennek éppen ellenkezõje látszik
László Gyula (1910–1997) életmûvében. (5. kép) Pályáját a
Nemzeti Múzeumban kezdte Fettich mellett. 1940– 1949-
ig Kolozsváron dolgozott Pósta Béla egykori tanszékén,
majd távoznia kellett. Csak 1957-ben került vissza az egyetemre,
az ELTE Régészeti Tanszékére, ahonnan 1980-ban
vonult nyugalomba. Ezt megelõzõen a Nemzeti Múzeum
Középkori Osztályát vezette. László minden régészeti leletbõl
az eredeti tárgyat igyekezett helyreállítani, a nyerget, a
tegezt, a pásztorkészséget, az íjtegezt, a férfi és a nõi ruhát,
az öltözetet, a lószerszámot, sõt e tárgyak készítésére való
mesterségeket, az ötvösséget, a nyergesmester, a kovács, a
fazekas munkáját. A régészeti jelenségekbõl a néprajzi párhuzamok
segítségével szokásokat, az egykori népéletet
akarta megeleveníteni. Rekonstrukciós kísérletei nem
mindig váltottak ki osztatlan elismerést, fõleg a kortárs generáció
régészeibõl. Tanítványai azonban szakmai indulásuk
idején szorosan csatlakoztak kutatási módszeréhez,
problémafelvetéseihez. Világos mondatai és kiváló elõadókészsége
példátlanul vonzóvá tették könyveit és elõadásait.
László Gyulával lezárult az a korszak, amely a lovassírok
alapján ítélte meg a honfoglalás kor emlékeit.
gróf Széchényi Ferenc. Ez a dátum a nem uralkodói alapítású
európai nemzeti múzeumok között az elõkelõ második
helyet biztosítja az intézménynek. Alapgyûjteményei
közt mindmáig kiemelkedõ szerepet játszik Vadasi Jankovich
Miklós gyûjteménye, amelyet 1832-ben vásárolt meg
a Nemzeti Múzeum. Jankovich (1772–1846) (1. kép) kora
ifjúságától gyûjtötte a Magyarországon elõkerült régiségeket.
Így egyáltalán nem véletlen, hogy felfigyelt egy
sírleletre, amelyet Benepusztán pásztorok találtak. A lovas
sírból szíjdíszítéseket és lószerszámot mentettek meg.
A legfontosabb leletek azonban Berengár, itáliai király,
majd császár pénzei voltak, mintegy 30-40 darab. Jankovich
még az elõkerülés évében, 1834-ben részletesen beszámolt
a tárgyakról A Magyar Tudós Társaság 2. évkönyvében.
Ezzel pedig egy sor európai nép régészetét megelõzve
meghatározta a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékát.
A következõ, hasonló összetételû sírlelet a Fejér megyei
Vereben került elõ 1853-ban, de csak 1858-ban ismertethette
Érdy János (1796–1871). Az 1848–49-es szabadságharcot
követõ megtorlás lassította ugyan a régészeti mozgalom
kibontakozását, de a kiegyezés (1867) után nagyívû
fejlõdésnek lehetünk szemtanúi. A leletek megmentésére
új múzeumok, múzeumegyesületek alakultak, régészeti folyóiratok
indultak.
A fejlõdés egyik „motorja” a fõleg régészeti érdeklõdésû
Rómer Flóris (1815–1889) volt. (2. kép) Az Archaeologiai
Közlemények (1859) és az Archaeologiai Értesítõ (1869) megindításával,
szerzõgárdájuk megszervezésével Rómer felbecsülhetetlen
szolgálatot tett a hazai régészetnek. Az õ
nevéhez fûzõdik az elsõ tarsolylemez (Galgóc, ma Hlohovec,
Szlovákia) közlése és funkciójának helyes meghatározása
1869-ben, illetve 1870-ben. A leletek számának növekedésével
az elsõ összegzések is elkészültek. 1892-ben
Nagy Géza megközelítõleg helyes lelõhelylistát adott közre,
de csak a lovassírokról (25-26 sír).
Az iparosodás és az intenzív mezõgazdasági tevékenység
következményeként beállott lelõhely- és tárgyszaporulatot
a honfoglalás ezredéves évfordulójára való felkészülés is
növelte. Tervásatásokat végeztek honfoglalás kori leletek
felderítésére. A régészek vagy régészkedõk nagy része Rómer
által beszervezett pap vagy paptanár volt, de voltak
köztük falusi és városi tanítók, tanárok, közigazgatási szakemberek,
jogászok, földbirtokosok, orvosok. A honfoglalás
kor régészetének ekkori szellemi vezérei a Nemzeti Múzeumban
dolgoztak. Az egyik szaktekintély Pulszky Ferenc, a
múzeum fõigazgatója volt (1814–1897). Fõleg szemléleté-
1. Vadasi Jankovich Miklós (1772–1846)
2. Rómer Flóris (1815–1889)
322 A honfoglalás kora
vel hatott. Az elméleti kutatásokat vele sok szempontból
hasonló szellemben mûvelte Nagy Géza (1855–1915). Számos
megfigyelése mára sem avult el.
A legnagyobb hatást a tárgyak ismeretével, idõrendjének
kidolgozásával, a tárgytípusok csoportosításával, díszítésrendszerük,
ornamentikájuk elemzésével Hampel József
(1849–1913) érte el. (3. kép) A millenniumra elkészítette
az akadémia felkérésére a Magyar Honfoglalás Kútfõi címû
munka régészeti részét, az addig elõkerült 10–11. századi
magyar sírok és temetõk korpuszát. 1905-ben az addig
elõkerült lelõhelyek anyagát állította össze és német nyelven
jelentette meg. 1907-ben még egyszer kiadta az 1900
és 1906 között ismertté vált 10–11. századi temetõk leleteit.
A számszerû fejlõdés bámulatos volt. A külföldi kutatók
számára leginkább Hampel mûvei közvetítették a honfoglaló
magyarságról kialakult képet. Általában elismeréssel
szóltak róla, eredményeit vagy számukra kedvezõ adatait
átvették, mint például a cseh J. L. Pic (1847–1911) vagy
utóda, a szláv nacionalizmusa miatt sokkal kedveltebb L.
Niederle (1865–1944).
Hampel majdnem a teljes múzeumi anyag ismeretében
dolgozhatott, véleménye abszolút érvényûnek számított. A
régészeti közlemények szerzõi gyakran a tárgyak pontos
megnevezése helyett a Hampel-féle ábrákra hivatkoztak.
Nem követték viszont a díszítõmûvészet elemzésekor elért
eredményeit, hanem inkább Nagy Géza, majd J. Strzygowski
nézeteihez csatlakozva az iráni–középázsiai mûvészet
hagyományaival kapcsolták össze a honfoglaló magyarok
mûvészetét.
Az elsõ világháború nagy törést okozott a honfoglalás
kori régészet kutatásában is. A kutatható terület az eredetinek
egyharmadára zsugorodott. Hampel és Nagy Géza
halálával az általuk képviselt irányvonal véget ért, illetve
Kolozsvárott folytatódott, ahol 1899-tõl a Nemzeti Múzeumból
a kolozsvári egyetemre került Pósta Béla (1862–
1919) és tanítványai, Roska Márton (1880–1961) és Kovács
István (1880–1955) dolgoztak. Õk és a Pósta által szervezett
régészeti tanfolyamok résztvevõi, mint Zoltai Lajos
terjesztették el a sírrajzokat, a sírfotókat, a temetõtérképeket
készítõ igényes terepmunkát és az ásatási megfigyeléseken
alapuló, temetõelemzéseket végzõ, tárgyszerû elméleti
munkát. Pósta hívta fel a figyelmet az oroszországi
múzeumok óriási anyagára is.
1920 után két központja lett a honfoglalás kori kutatásnak.
A Szegedre áttelepült kolozsvári egyetem Régészeti Intézete
és mellette a Szegedi Városi Múzeum Móra Ferenc vezetésével
honfoglaló õsök temetõinek sorát kutatta õs- és
népvándorlás kori ásatások melléktermékeiként. Budapesten
mûvészettörténeti irányultságúvá vált a régészet. A
korszak két legnagyobb hatású honfoglalás kor kutatója
mégis ebbõl a körbõl került ki. Fettich Nándor (1900–
1971) tulajdonképpen Hampel munkájának folytatója. (4.
kép) Egyfelõl a fémtárgyak aprólékos leírása, technikai
elemzése volt az erõssége, másfelõl ezen régészeti leletek
nemzetközi kapcsolatai érdekelték. Mindig az eredeti köz-
4. Fettich Nándor (1900–1971)
3. Hampel József (1849–1913)
A magyar honfoglalás kori emlékek régészeti kutatásának története | 323
leményekkel vagy a leletek leltárkönyvi adataival dolgozott.
A készítési technikák alapján messzemenõ, néha téves
következtetéseket vont le, például túlértékelte a normann
fémmûvesség és mûvészet hatását a levédiai magyarságra.
Többnyire azonban nem foglalkozott azokkal a tárgyakkal,
amelyeknek régészeti maradványairól nemzetközi elismertséggel
nyilatkozott. Ennek éppen ellenkezõje látszik
László Gyula (1910–1997) életmûvében. (5. kép) Pályáját a
Nemzeti Múzeumban kezdte Fettich mellett. 1940– 1949-
ig Kolozsváron dolgozott Pósta Béla egykori tanszékén,
majd távoznia kellett. Csak 1957-ben került vissza az egyetemre,
az ELTE Régészeti Tanszékére, ahonnan 1980-ban
vonult nyugalomba. Ezt megelõzõen a Nemzeti Múzeum
Középkori Osztályát vezette. László minden régészeti leletbõl
az eredeti tárgyat igyekezett helyreállítani, a nyerget, a
tegezt, a pásztorkészséget, az íjtegezt, a férfi és a nõi ruhát,
az öltözetet, a lószerszámot, sõt e tárgyak készítésére való
mesterségeket, az ötvösséget, a nyergesmester, a kovács, a
fazekas munkáját. A régészeti jelenségekbõl a néprajzi párhuzamok
segítségével szokásokat, az egykori népéletet
akarta megeleveníteni. Rekonstrukciós kísérletei nem
mindig váltottak ki osztatlan elismerést, fõleg a kortárs generáció
régészeibõl. Tanítványai azonban szakmai indulásuk
idején szorosan csatlakoztak kutatási módszeréhez,
problémafelvetéseihez. Világos mondatai és kiváló elõadókészsége
példátlanul vonzóvá tették könyveit és elõadásait.
László Gyulával lezárult az a korszak, amely a lovassírok
alapján ítélte meg a honfoglalás kor emlékeit.
2010. május 31., hétfő
Mezopotámia és Layard
Austen Henry Layard (1817-94)
Angol utazó, üzletember, a Mesopotámiai régészet úttörője, és legnagyobb kártevője.
Apja az angol kormányzat hivatalnoka, és ez biztosítja Layard számára már fiatalon, hogy hosszú utazásokat tegyen a Közel-Keleten.
Iskolái befejezése után Caylon szigetére tart, ahol állás várja, de az odaút hosszúra nyúlik. Beutazza Mezopotámiát, és Perzsiát, majd Konstantinápolyba megy, ahol a helyi konzul szolgálatába áll. Számos sikeres diplomáciai kóüldetést lebonyolít megbízója számára, aki végül különleges engedélyt ad neki, a Mezopotámiai ókori romok feltárására (1845).
Az Asszír Birodalom nagyvárosait kutatja, melyek közül néhányat már más is elkezdett feltárni. A következő években feltárja Ninive, és Babilon romjait, és rengeteg műemléket szállíttat Nagy-Britanniába.
Többek között ő fedezi fel Assurbanappli hatalmas könyvtárt is.
A feltárások régészeti szempontból igen jelentősek, hiszen az ókori Ninive, és Babilon helyét nem ismerték pontosan. A feltárások igazolják, hogy a nagy, hosszan lakott települések felett úgy nevezett tellek jönnek létre. E tellek a folyamatosan pusztuló épületek elegyengetésének, majd a romokra való újjáépítésre vezethetők vissza. E dombok jelentősen kiemelkednek a környező tájból.
2010. május 25., kedd
Régészeti rétegek
Rétegtan: a mai nap is zajló rétegződés folyamat keretei között a rétegek (sztrátumok) egymásra rakódnak. A régészeti rétegek (a minden ásatás metszetfalában látható kulturális vagy természetes lerakódás rétegei) sokkal rövidebb idő alatt halmozódnak fel, mint a geológiaiak, de ennek ellenére megfelelnek az egymásra rakódás (szuperpozíció) törvényének. Egyszerűbben fogalmazva azt jelenti, hogy ha egy réteg rákerül a másikra, akkor az alsó réteg rakódott le először. Így egy ásatás függőleges profiljában látható rétegek egy, az idők során felhalmozódott rétegsort alkotnak.
A lerakódás sorrendjére és nem a különböző rétegek anyagának korára utal. Az alsó rétegek tartalma rendszerint régebbi, mint a felső rétegeké, de nem elég, ha a régésze egyszerűen ezt feltételezi. Néhány esetben a réteg megfordulhat, mint ahogy az erózió során egy árokszél anyaga az árok aljára kerülhet.
Nem annyira a rétegeket kell keltezni, hanem az emberek által hátrahagyott dolgokat. Amikor az mondjuk, hogy két lelet együtt, ugyanabból a régészeti rétegből került elő, általában azt értjük alatta, hogy mind a kettő ugyanakkor került a föld alá. A rétegsorok abszolút keltezési módszerekkel való összekapcsolása szolgáltatja a legmegbízhatóbb alapot a régészeti lelőhelyek és tartalmuk keltezéséhez.
Ne felejtsük el, hogy a kerámia kidobása előtt már évtizedeken vagy évszázadokon keresztül használatban lehetett, talán egy másik rétegben is eltemették, majd más szeméttel együtt véletlenül kiásták és ebbe a szemétgödörbe dobták.
2010. május 17., hétfő
Virtuális múzeum az ókori Egyiptomról
A weben sok érdekes oldal közül most a Petrie Museum of Egyptian Archeology oldalát emelném ki.
Ezen az oldalon a jól rendszerezett infromációk tömege mellett lehetőséged van egy kicsit bepillantani az egyiptomi régészet kulisszái mögé.
Az amúgy Londonban működő múzeum célja, hogy az ókori Egyiptommal foglalkozó régészeknek megfelelő információs bázis nyújtsén, illetve, hogy segítse az iskoláskorúak megismerkedését az ókori Egyiptom történetével, kultúrájával.
http://www.digitalegypt.ucl.ac.uk
Ezen az oldalon a jól rendszerezett infromációk tömege mellett lehetőséged van egy kicsit bepillantani az egyiptomi régészet kulisszái mögé.
Az amúgy Londonban működő múzeum célja, hogy az ókori Egyiptommal foglalkozó régészeknek megfelelő információs bázis nyújtsén, illetve, hogy segítse az iskoláskorúak megismerkedését az ókori Egyiptom történetével, kultúrájával.
http://www.digitalegypt.ucl.ac.uk
Heritage key - egy nagyon oldal az ókor elveszett világáról
Szóval van egy oldal, ami most kiütött nélam a biztosítékot. Jó értelemben.
Értelmes fiatalok, brutális munkával, mégis könynedén megalkottak egy olyan oldalt, amelyet, ha beszélsz egy kicsit angolul, élvezettel fogsz használni.
Érdekes régészeti felfedezésekről, kutatókról, sőt a British Museum kincseiről olvasthataz, vagy nézhetsz videokat (6-8 percesek), feliratozva.
Szóval a heritage-key.com oldalon elmerülhetsz a múlt titkaiban, és pont annyi információt szívhatsz magadba, amennyit be is tudsz fogadni egyszerre.
A filmeket többször végignézheted, ha elsőre nem értesz meg mindent belőle.
Az alábbi címen egy érdekes rövidfilmet nézhetsz meg, mely az ókori Egyiptom felfedezésének történetével ismertet meg.
http://heritage-key.com/video/episode-11-age-discovery
Kalandra fel!
Értelmes fiatalok, brutális munkával, mégis könynedén megalkottak egy olyan oldalt, amelyet, ha beszélsz egy kicsit angolul, élvezettel fogsz használni.
Érdekes régészeti felfedezésekről, kutatókról, sőt a British Museum kincseiről olvasthataz, vagy nézhetsz videokat (6-8 percesek), feliratozva.
Szóval a heritage-key.com oldalon elmerülhetsz a múlt titkaiban, és pont annyi információt szívhatsz magadba, amennyit be is tudsz fogadni egyszerre.
A filmeket többször végignézheted, ha elsőre nem értesz meg mindent belőle.
Az alábbi címen egy érdekes rövidfilmet nézhetsz meg, mely az ókori Egyiptom felfedezésének történetével ismertet meg.
http://heritage-key.com/video/episode-11-age-discovery
Kalandra fel!
Trója ásatása
A fenti képek SChliemann ásatásain készültek. A megszállott német kutató 250 000 köbméter földet mozgatott meg az ásatás három éve alatt. A helyszínen külön sínpályát építtetett ki, melyen 6 lovaskocsi teljesített szolgálatot. Átlagban 150 ember dolgozott neki,akik 88 kézivontatású targoncával szálllították a földet.
A régészet tehát egyben földmérői, műszaki mérnöki ismereteket is igényel.
A fenti képen az ókori Trója (Ilion) egyes rétegeiből rekonstruált városképek láthatóak. (Egy ilyen rekonstrukció elkészítése 20-30 szakember munkájának eredményeként születhetett meg.
2010. április 28., szerda
Rétegek vizsgálata
A modern régészet egyik legizgalmasabb vállalkozása a Kis-Ázsiában található Hiszarlik-domb feltárása volt, mely a legandás Tróját rejtette. A lelőhely megtalálója , Henrich Schliemann nem tudta a település rétegeit rendszerbe foglalni ehhez Blegen kutatásaira, és szisztematikus rendszerezésére volt szükség.
Az alábbi ábrán Tórja rétegei láthatóak, melyek közül a IV. mutatja meg, hogy a város a bronzkor végén valóban teljesen elpusztult. Nincsenek ép falmaradványok.
A település hosszú történetének azonban ez csak egy epizódja volt, hiszen a lakosság visszatért, és újáépítette a várost. (V-. rétegek)A város hihetetlenül jelentős szerepet játszott a Fekete-tenger felé irányuló kereskedelemben, hiszen a Dardanellák ellenőrzése e város urainak kezében volt.
Az alábbi ábrán Tórja rétegei láthatóak, melyek közül a IV. mutatja meg, hogy a város a bronzkor végén valóban teljesen elpusztult. Nincsenek ép falmaradványok.
A település hosszú történetének azonban ez csak egy epizódja volt, hiszen a lakosság visszatért, és újáépítette a várost. (V-. rétegek)A város hihetetlenül jelentős szerepet játszott a Fekete-tenger felé irányuló kereskedelemben, hiszen a Dardanellák ellenőrzése e város urainak kezében volt.
2010. április 27., kedd
Ássunk római kori lelőhelyen (II.)
Az előző bejegyzésből kiderült, hogy egy-egy lelőhely feltárása sokszor sok száz éves vizsgálódás után indulhatott csak meg. E feltárásokban óriási segítséget nyújtanak azok a leírások, melyeket a XIX. századot megelőzően utazók, majd a XIX. század közepétől régiségekkel foglalkozó szakemberek készítettek.
Az ásatás
Brigetio ásatására több fázisban került sor. A XIX. század legendás magyar régésze, Rómer Flóris által megkedzdett munkálatokat, később helyi múzeumok munkatársai, majd a ELTE Ókortörténeti Intézetének szakemberei végezték.
Az ásatások megkezdése valamilyen nagyobb beruházáshoz kötődik, melynek során pénz és anyagi eszközök állnak rendelkezésre régészeti feltárásokra.
Az alábbi képen egy olyan terület látható Brigetio egyik temetőjéből, melyet szelvényekre osztva tárnak fel a a régészek.
A szelvényekre bontás azért lényeges, mert jól dokumentálhatóvá teszi a feltárást. A szelvények észak-dél, kelet-nyugati tájolásúak, és a méretük is szabványos, 10-15m X 10-15m. A szelvényekben a régészek rétegről-rétegre haladnak lefelé. A régeket a talaj színe, vagy egy -egy más összetételű réteg elérése révén választják el egymástól.
A régetek vizsgálata (sztratigráfia) segít a lelőhelyen zajlott események feltérképezélsében.
1. A rétegek vastagsága megmutaja, hogy egy-egy poeriódus mennyi ideig tartott a lelőhely történetben.
2. A rétegekben található tárgyak formája, anyaga, elkészítésükhöz alkalmazott technológiák megmutatják a lelőhelyet lakó embercsoport technoilógiai színvonalát, anyagi kultúráját.
3. A leletek összevetése egymással helyi kronológia felállítását teszi lehetővé. (szeriációs sorok, relatív kronológia)
4. A rétegben talált szerves anyagok radiokarbon elemzése megadhatja a réteg hozzávetőleges korát (abszolút kronológia)
5. A rétegben talált fa tártgyak, töredékek egy másik abszolút keltezést tesznek lehetővé, az évgyűrűk vizsgálata segítségével. (dendrokronológia)
6. A rétegben talált írásos emlékek (felirat, írásos tárgyak, érmék) lehetővé teszik egy tágabb összefüggésrendszer felállítását a régészek számára.
7. A rétegek összetétele egy-egy esemény azonosítását teszi lehetővé. (Pl. hamuréteg egy-egy tűzvészre utralhat, ahogy egy-egy törmelékes réteg a település egy vagy több épületének pusztulására utalhat.)
Az ásatás
Brigetio ásatására több fázisban került sor. A XIX. század legendás magyar régésze, Rómer Flóris által megkedzdett munkálatokat, később helyi múzeumok munkatársai, majd a ELTE Ókortörténeti Intézetének szakemberei végezték.
Az ásatások megkezdése valamilyen nagyobb beruházáshoz kötődik, melynek során pénz és anyagi eszközök állnak rendelkezésre régészeti feltárásokra.
Az alábbi képen egy olyan terület látható Brigetio egyik temetőjéből, melyet szelvényekre osztva tárnak fel a a régészek.
A szelvényekre bontás azért lényeges, mert jól dokumentálhatóvá teszi a feltárást. A szelvények észak-dél, kelet-nyugati tájolásúak, és a méretük is szabványos, 10-15m X 10-15m. A szelvényekben a régészek rétegről-rétegre haladnak lefelé. A régeket a talaj színe, vagy egy -egy más összetételű réteg elérése révén választják el egymástól.
A régetek vizsgálata (sztratigráfia) segít a lelőhelyen zajlott események feltérképezélsében.
1. A rétegek vastagsága megmutaja, hogy egy-egy poeriódus mennyi ideig tartott a lelőhely történetben.
2. A rétegekben található tárgyak formája, anyaga, elkészítésükhöz alkalmazott technológiák megmutatják a lelőhelyet lakó embercsoport technoilógiai színvonalát, anyagi kultúráját.
3. A leletek összevetése egymással helyi kronológia felállítását teszi lehetővé. (szeriációs sorok, relatív kronológia)
4. A rétegben talált szerves anyagok radiokarbon elemzése megadhatja a réteg hozzávetőleges korát (abszolút kronológia)
5. A rétegben talált fa tártgyak, töredékek egy másik abszolút keltezést tesznek lehetővé, az évgyűrűk vizsgálata segítségével. (dendrokronológia)
6. A rétegben talált írásos emlékek (felirat, írásos tárgyak, érmék) lehetővé teszik egy tágabb összefüggésrendszer felállítását a régészek számára.
7. A rétegek összetétele egy-egy esemény azonosítását teszi lehetővé. (Pl. hamuréteg egy-egy tűzvészre utralhat, ahogy egy-egy törmelékes réteg a település egy vagy több épületének pusztulására utalhat.)
Bemelegítés - Ássunk római lelőhelyen!
Számunkra talán a legismertebb régészeti lelőhelyek Magyarországon azok a romok, melyeket a rómaiak hagytak hátra. Minden általános iskolás hallott már a Dunántúlt magában foglaló római tartományró, provinciáról, melyet Pannoniának neveztek.
A rómaik háromszázéves itt tartózkodása során számos települést alapítottak, kiépítették egy nagyon magas színvonalú úthálózatot, és számos villát (vidéki birtokközpontot) is építettek, melyek nagyrészt a tartományt behálózó útak mentén helyezkedtek el , és úgy 15-20 kilóméterenkén követték egymást.
Ha mindezt tudjuk, akkor minek ide régészet?
A római kori lelőhelyek, városok, villák nem voltak minidig ismertek, és legfőképp nem voltak láthatóak. Csak néhány település rómjai voltak láthatóak a XIX. század elején, és sok olyan információval nem rendelkeztünk, amely ma alapismeretnek számít.
A két legjelentősebb pannóniai város, Savaria és Acquincum romjai mindig ismertek voltak. A városokba vezető római kori utakat még a koraújkorban is használták a helyi lakosok.
Azonban vannak olyan lelőhelyek, melyekre nem épült rá később középkori vagy újkori település. Ilyenek volt például Brigetio, vagy Gorsium.
A római kori épületek romjai közé többször későbbi korok embere költözött, és azokat beépítette házába, várába. A romok sorsát sok helyen az pecsélte meg, hogy a török kiűzését követő újáépítéshez nagy mennyiségben szolgáltattak jó minőségű építőanyagot, sőt sokszor még a korábban utak mentén álló sírköveket is a falazat megerősítésére használták.
E szisztematikus romboló tevékenység eredménye volt, hogy például Acqiuncum polgárvárosának impozáns épületeiből csak a faltöredékek maradtak meg.
Egy romváros kutatástörténete. Brigetio.
Forrás: www.ripapannonica.hu ( A MAgyar Limes Szövetség honlapja)
A rómaik háromszázéves itt tartózkodása során számos települést alapítottak, kiépítették egy nagyon magas színvonalú úthálózatot, és számos villát (vidéki birtokközpontot) is építettek, melyek nagyrészt a tartományt behálózó útak mentén helyezkedtek el , és úgy 15-20 kilóméterenkén követték egymást.
Ha mindezt tudjuk, akkor minek ide régészet?
A római kori lelőhelyek, városok, villák nem voltak minidig ismertek, és legfőképp nem voltak láthatóak. Csak néhány település rómjai voltak láthatóak a XIX. század elején, és sok olyan információval nem rendelkeztünk, amely ma alapismeretnek számít.
A két legjelentősebb pannóniai város, Savaria és Acquincum romjai mindig ismertek voltak. A városokba vezető római kori utakat még a koraújkorban is használták a helyi lakosok.
Azonban vannak olyan lelőhelyek, melyekre nem épült rá később középkori vagy újkori település. Ilyenek volt például Brigetio, vagy Gorsium.
A római kori épületek romjai közé többször későbbi korok embere költözött, és azokat beépítette házába, várába. A romok sorsát sok helyen az pecsélte meg, hogy a török kiűzését követő újáépítéshez nagy mennyiségben szolgáltattak jó minőségű építőanyagot, sőt sokszor még a korábban utak mentén álló sírköveket is a falazat megerősítésére használták.
E szisztematikus romboló tevékenység eredménye volt, hogy például Acqiuncum polgárvárosának impozáns épületeiből csak a faltöredékek maradtak meg.
Egy romváros kutatástörténete. Brigetio.
A magyarországi limes-kutatás sokat köszönhet a 16-18. századi német, angol, olasz útirajzoknak és beszámolóknak, mivel a limes-út nyomvonala egyben a későbbi korszakok legfontosabb kereskedelmi-és hadiútja is volt.
A pannoniai limes északi, középső szakaszán fekvő Brigetio hatalmas rommezeje így méltán váltotta ki a közép- és újkori utazók, térképészek, mérnökök és természetesen a kincsrablók figyelmét.
A brigetiói romok egyik legkorábbi említője Mátyás király történetírója Bonfini, aki a hajdan itt volt "latin gyarmatról" írt, melynek a nevét a Lazius 1556. évi és Zündt 1567. évi térképeiről már ismerjük.
Részlet az egyetlen fennmaradt rómaikori térképből, a Tabula Peutingerianaból
Edward Brown angol orvos európai tanulmányútja során 1669-1670-ben járt Magyarországon. Komáromban járva a vidék antik emlékei is felkeltették a figyelmét, melyekről azt írta:. ".hogy a római hadsereg sokáig létezett ezen a vidéken… és hogy a nép Apolloniának nevezte ezt a helyet."( The Roman Armies being much in this Country. …The people say, this place was formerly called Apollonia.")
Brigetio első vázlatát, a tábor és a vízvezeték még jól látható maradványait az olasz Luigi Marsigli gróf vetette papírra 1726-ban megjelentetett, a Duna menti római emlékeket leíró művében: "Komáromtól negyedórányira a Duna innenső partján Zen mezőváros előtt a földben sok üreg és nagy épületek romjai találtatnak.."
Öt Richard Pococke és Jeremiah Milles angol lelkészek követték 1737-ben, akik a tábor melletti amphiteatrumot is leírták és lerajzolták: "Kelet felé, nem túl messze Szőnytől, e között és a régi város között, hasonló régi maradványok vannak, mely az alapokból ítélve színház, vagy amphiteatrum lehetett." Ugyancsak tőlük ismert a Duna túlsó partján fekvő leányvári tábor leírása is.
Bél Mátyás Magyarország történelmi és földrajzi leírásában a régészeti maradványokról is említést tett: "rudus Commercii" alatt a polgárvárosról, "Bregetum rudus" alatt pedig a katonavárosról és a légióstáborról, továbbá a vízvezetékről írt.
A ószőnyi, almási és tatai mocsarak lecsapolását 1747-ben végző Mikoviny Sámuel császári és királyi mérnökkari őrnagy több hivatalos jelentésében is leírta, hogy "Szőny mellett egy csodálatos vár és város romjai terülnek el", valamint azt, hogy"egy bolthajtásos … két német mérföld hosszú vízvezeték, mely a tatai forrásvizeket vezette a föld alatt Brigetio városába."
Régészeti kutatásokon és felméréseken alapuló első tudományos publikációk és leírások azonban kétség kívül Rómer Flóris győri bencés tanár nevéhez fűződnek, aki az 1860-as években folytatott ásatásokat a területen: "Két ilyen padlatot ásattam ki…; az egyik egy ölnyire fekszik a mostani gyep alatt."; és aki első ízben próbálta megmenteni az itt található kőfaragványokat egy ószőnyi kőraktár létrehozásával.
Ugyancsak több régészeti megfigyelés fűződik az 1885-ben a tábor délkeleti sarkába kiserődöt építő Berkovics-Borota Milos mérnökhöz.
Az 1887-ben megalakult Komáromi Történeti és Régészeti Egylet tagjai különös figyelmet fordítottak a Szőnyben előkerült leletek összegyűjtésére és megőrzésére, valamint szükség esetén az építészeti jelenségek leírására. Több ilyen régészeti megfigyelés fűződik Gyulay Rudolf és Milch Ármin nevéhez.
Brigetio első tervszerű ásatója Paulovits István régész volt, aki 1927-től és az 1930-as években végzett feltárásokat a táborban, a tábor és a Duna között, valamint a canabaeban.
Az 1940-es években Radnóti Aladár és Barkóczi László a táborban, a katonavárosban, a polgárvárosban, valamint a kurucdombi és a Gerhát fazekastelepen dolgoztak. Az Olajgyár és lakótelepe építése során 1942-től ugyancsak ők követték figyelemmel az építkezéseket. A leletanyag és a dokumentáció egy része azonban az olajgyárat ért bombatámadás miatt megsemmisült.
Az 1950-es években több temető került feltárásra a gyár területén Barkóczi László és Bíró Endre munkássága eredményeként. Utóbbi a katonavárosban mitológiai témájú falfestményeket tárt fel 1960 és 1964 között és leletmentést végzett a polgárvárosban 1970-ben. A kurucdombi fazekastelepen 1954-ben Mócsy András, az 1980-as évek végén pedig Bíró Endre ásatott. A magtár mögötti ún. Járóka-temetőben 1969-ben Bíró Endre és Vékony Gábor tártak fel sírokat. Az 1980-as években Kissné Cseh Julianna és Petényi Sándor végeztek leletmentéseket a területen. 1990-től Számadó Emese, a komáromi Klapka György Múzeum régésze végzi a szükséges leletmentéseket. 1992-től Borhy László régész, az ELTE Régészettudományi Tanszékének docense vezetésével és a tanszék hallgatóinak részvételével folynak ásatások Brigetio egyetlen szabadon fekvő területén, a szőnyi Vásártéren.
Forrás: www.ripapannonica.hu ( A MAgyar Limes Szövetség honlapja)
Régészet - archeologia
Az archeológia szó jelentése "régiségekkel foglalkozó tudomány/rendszer". A régiségek itt olyan dolgokat jelentenek, melyeket létrehozó kultúrák, civilizációk már nem léteznek. Mivel nem tudjuk megkérdezni az akkor élt embereket, ezért kénytelenek vagyunk magunk értelmezni a leleteket, maradványokat.
- Tudnátok egy kicsit csendesebben lenni? Ez a fal akar valamit mondani nekem.
A régészet elsősorban az adott civlizáció anyagi kultúráját tudja feltérképezni. A közösségre, civilizációra jellemző társadalmi viszonyokra, vallási képzetekre, etnikai viszonyokra, és a politkai életre csak következthetünk a leletek alapján.
Azonban egyetlen olyan civilizáció sem volt a történelemben, melynek valamilyen párhuzamait ne találnánk meg más, jobban ismert kultúrában, civilizációban.
Ezért a leletek összegyűjtésén, rendszerezésén túl az értelmezéshez igénybe vehetjük meglévő ismereteinket, és az összegyűjtött anyagot összevethetjük más, hasonló leletekkel. (Analógiás gondolkodás)
A régészet legalább annyira természettudományos ismeretekre épül, mint törénelemre, nyelvészetre, etnográfiára. Ez utóbbiakat humán tudományoknak nevezzük, mert elsődlegesen az emberi(human)közösségek viszonyaival, jelrendszereivel foglalkoznak.
Anyagi kultúra alatt értjük az ember által készített tárgyakat, épületeket, biológiai környezet átformálását, valamint a létfenntartást biztosító mezőgazdasági tevékenységet.
Szellemi kultúra részei: kommunikációs rendszerek(nyelv, írásrendszer), vallás, tudományos tevékenység, közösségi normák és értékek rendszere, és a közösség világképe általában.
A megszerzett adatok értelmezésében a következő tudományok nyújthatnak segítséget:
- művészettörténet
- nyelvészet
- néprajz
- antropológia (embertan)
- statisztika
- szociológia
- paleobotanika
- paleozoológia
- paleontológia
- kémia
- fizika
Ha összegezni akarom, akkor a régész munkája leginkább a CSIS helyszínelőinek tevékenységével mutaja a legtöbb rokonságot. Ebből következően a régészet csapatmunka, melyben a legmodernebb technikai és tudományos ismeretek mellett szükség van történeti ismeretekre is.
- Tudnátok egy kicsit csendesebben lenni? Ez a fal akar valamit mondani nekem.
A régészet elsősorban az adott civlizáció anyagi kultúráját tudja feltérképezni. A közösségre, civilizációra jellemző társadalmi viszonyokra, vallási képzetekre, etnikai viszonyokra, és a politkai életre csak következthetünk a leletek alapján.
Azonban egyetlen olyan civilizáció sem volt a történelemben, melynek valamilyen párhuzamait ne találnánk meg más, jobban ismert kultúrában, civilizációban.
Ezért a leletek összegyűjtésén, rendszerezésén túl az értelmezéshez igénybe vehetjük meglévő ismereteinket, és az összegyűjtött anyagot összevethetjük más, hasonló leletekkel. (Analógiás gondolkodás)
A régészet legalább annyira természettudományos ismeretekre épül, mint törénelemre, nyelvészetre, etnográfiára. Ez utóbbiakat humán tudományoknak nevezzük, mert elsődlegesen az emberi(human)közösségek viszonyaival, jelrendszereivel foglalkoznak.
Anyagi kultúra alatt értjük az ember által készített tárgyakat, épületeket, biológiai környezet átformálását, valamint a létfenntartást biztosító mezőgazdasági tevékenységet.
Szellemi kultúra részei: kommunikációs rendszerek(nyelv, írásrendszer), vallás, tudományos tevékenység, közösségi normák és értékek rendszere, és a közösség világképe általában.
A megszerzett adatok értelmezésében a következő tudományok nyújthatnak segítséget:
- művészettörténet
- nyelvészet
- néprajz
- antropológia (embertan)
- statisztika
- szociológia
- paleobotanika
- paleozoológia
- paleontológia
- kémia
- fizika
Ha összegezni akarom, akkor a régész munkája leginkább a CSIS helyszínelőinek tevékenységével mutaja a legtöbb rokonságot. Ebből következően a régészet csapatmunka, melyben a legmodernebb technikai és tudományos ismeretek mellett szükség van történeti ismeretekre is.
Ajánló
Ezt a blogot minden olyan diáknak ajánlom, akik szívesen foglalkoznak letűnt korok hátrahagyott nyomaival, és kíváncsiak lennének, miről mesélhet nekünk egy-egy falmaradvány, sérült felirat, vagy egy sír.
A blogban igyekszem olyan általános ismereteket megosztani, amelyek segíthenek az olvasónak abban, hogy maga is értő olvasójává váljon a néma régészeti "nyomoknak".
Kalandra fel!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)