Magyarok nyomai (kutatás történet (részlet)

A Magyar Nemzeti Múzeumot 1802-ben alapította meg
gróf Széchényi Ferenc. Ez a dátum a nem uralkodói alapítású
európai nemzeti múzeumok között az elõkelõ második
helyet biztosítja az intézménynek. Alapgyûjteményei
közt mindmáig kiemelkedõ szerepet játszik Vadasi Jankovich
Miklós gyûjteménye, amelyet 1832-ben vásárolt meg
a Nemzeti Múzeum. Jankovich (1772–1846) (1. kép) kora
ifjúságától gyûjtötte a Magyarországon elõkerült régiségeket.
Így egyáltalán nem véletlen, hogy felfigyelt egy
sírleletre, amelyet Benepusztán pásztorok találtak. A lovas
sírból szíjdíszítéseket és lószerszámot mentettek meg.
A legfontosabb leletek azonban Berengár, itáliai király,
majd császár pénzei voltak, mintegy 30-40 darab. Jankovich
még az elõkerülés évében, 1834-ben részletesen beszámolt
a tárgyakról A Magyar Tudós Társaság 2. évkönyvében.
Ezzel pedig egy sor európai nép régészetét megelõzve
meghatározta a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékát.
A következõ, hasonló összetételû sírlelet a Fejér megyei
Vereben került elõ 1853-ban, de csak 1858-ban ismertethette
Érdy János (1796–1871). Az 1848–49-es szabadságharcot
követõ megtorlás lassította ugyan a régészeti mozgalom
kibontakozását, de a kiegyezés (1867) után nagyívû
fejlõdésnek lehetünk szemtanúi. A leletek megmentésére
új múzeumok, múzeumegyesületek alakultak, régészeti folyóiratok
indultak.
A fejlõdés egyik „motorja” a fõleg régészeti érdeklõdésû
Rómer Flóris (1815–1889) volt. (2. kép) Az Archaeologiai
Közlemények (1859) és az Archaeologiai Értesítõ (1869) megindításával,
szerzõgárdájuk megszervezésével Rómer felbecsülhetetlen
szolgálatot tett a hazai régészetnek. Az õ
nevéhez fûzõdik az elsõ tarsolylemez (Galgóc, ma Hlohovec,
Szlovákia) közlése és funkciójának helyes meghatározása
1869-ben, illetve 1870-ben. A leletek számának növekedésével
az elsõ összegzések is elkészültek. 1892-ben
Nagy Géza megközelítõleg helyes lelõhelylistát adott közre,
de csak a lovassírokról (25-26 sír).
Az iparosodás és az intenzív mezõgazdasági tevékenység
következményeként beállott lelõhely- és tárgyszaporulatot
a honfoglalás ezredéves évfordulójára való felkészülés is
növelte. Tervásatásokat végeztek honfoglalás kori leletek
felderítésére. A régészek vagy régészkedõk nagy része Rómer
által beszervezett pap vagy paptanár volt, de voltak
köztük falusi és városi tanítók, tanárok, közigazgatási szakemberek,
jogászok, földbirtokosok, orvosok. A honfoglalás
kor régészetének ekkori szellemi vezérei a Nemzeti Múzeumban
dolgoztak. Az egyik szaktekintély Pulszky Ferenc, a
múzeum fõigazgatója volt (1814–1897). Fõleg szemléleté-
1. Vadasi Jankovich Miklós (1772–1846)
2. Rómer Flóris (1815–1889)
322 A honfoglalás kora
vel hatott. Az elméleti kutatásokat vele sok szempontból
hasonló szellemben mûvelte Nagy Géza (1855–1915). Számos
megfigyelése mára sem avult el.
A legnagyobb hatást a tárgyak ismeretével, idõrendjének
kidolgozásával, a tárgytípusok csoportosításával, díszítésrendszerük,
ornamentikájuk elemzésével Hampel József
(1849–1913) érte el. (3. kép) A millenniumra elkészítette
az akadémia felkérésére a Magyar Honfoglalás Kútfõi címû
munka régészeti részét, az addig elõkerült 10–11. századi
magyar sírok és temetõk korpuszát. 1905-ben az addig
elõkerült lelõhelyek anyagát állította össze és német nyelven
jelentette meg. 1907-ben még egyszer kiadta az 1900
és 1906 között ismertté vált 10–11. századi temetõk leleteit.
A számszerû fejlõdés bámulatos volt. A külföldi kutatók
számára leginkább Hampel mûvei közvetítették a honfoglaló
magyarságról kialakult képet. Általában elismeréssel
szóltak róla, eredményeit vagy számukra kedvezõ adatait
átvették, mint például a cseh J. L. Pic (1847–1911) vagy
utóda, a szláv nacionalizmusa miatt sokkal kedveltebb L.
Niederle (1865–1944).
Hampel majdnem a teljes múzeumi anyag ismeretében
dolgozhatott, véleménye abszolút érvényûnek számított. A
régészeti közlemények szerzõi gyakran a tárgyak pontos
megnevezése helyett a Hampel-féle ábrákra hivatkoztak.
Nem követték viszont a díszítõmûvészet elemzésekor elért
eredményeit, hanem inkább Nagy Géza, majd J. Strzygowski
nézeteihez csatlakozva az iráni–középázsiai mûvészet
hagyományaival kapcsolták össze a honfoglaló magyarok
mûvészetét.
Az elsõ világháború nagy törést okozott a honfoglalás
kori régészet kutatásában is. A kutatható terület az eredetinek
egyharmadára zsugorodott. Hampel és Nagy Géza
halálával az általuk képviselt irányvonal véget ért, illetve
Kolozsvárott folytatódott, ahol 1899-tõl a Nemzeti Múzeumból
a kolozsvári egyetemre került Pósta Béla (1862–
1919) és tanítványai, Roska Márton (1880–1961) és Kovács
István (1880–1955) dolgoztak. Õk és a Pósta által szervezett
régészeti tanfolyamok résztvevõi, mint Zoltai Lajos
terjesztették el a sírrajzokat, a sírfotókat, a temetõtérképeket
készítõ igényes terepmunkát és az ásatási megfigyeléseken
alapuló, temetõelemzéseket végzõ, tárgyszerû elméleti
munkát. Pósta hívta fel a figyelmet az oroszországi
múzeumok óriási anyagára is.
1920 után két központja lett a honfoglalás kori kutatásnak.
A Szegedre áttelepült kolozsvári egyetem Régészeti Intézete
és mellette a Szegedi Városi Múzeum Móra Ferenc vezetésével
honfoglaló õsök temetõinek sorát kutatta õs- és
népvándorlás kori ásatások melléktermékeiként. Budapesten
mûvészettörténeti irányultságúvá vált a régészet. A
korszak két legnagyobb hatású honfoglalás kor kutatója
mégis ebbõl a körbõl került ki. Fettich Nándor (1900–
1971) tulajdonképpen Hampel munkájának folytatója. (4.
kép) Egyfelõl a fémtárgyak aprólékos leírása, technikai
elemzése volt az erõssége, másfelõl ezen régészeti leletek
nemzetközi kapcsolatai érdekelték. Mindig az eredeti köz-
4. Fettich Nándor (1900–1971)
3. Hampel József (1849–1913)
A magyar honfoglalás kori emlékek régészeti kutatásának története | 323
leményekkel vagy a leletek leltárkönyvi adataival dolgozott.
A készítési technikák alapján messzemenõ, néha téves
következtetéseket vont le, például túlértékelte a normann
fémmûvesség és mûvészet hatását a levédiai magyarságra.
Többnyire azonban nem foglalkozott azokkal a tárgyakkal,
amelyeknek régészeti maradványairól nemzetközi elismertséggel
nyilatkozott. Ennek éppen ellenkezõje látszik
László Gyula (1910–1997) életmûvében. (5. kép) Pályáját a
Nemzeti Múzeumban kezdte Fettich mellett. 1940– 1949-
ig Kolozsváron dolgozott Pósta Béla egykori tanszékén,
majd távoznia kellett. Csak 1957-ben került vissza az egyetemre,
az ELTE Régészeti Tanszékére, ahonnan 1980-ban
vonult nyugalomba. Ezt megelõzõen a Nemzeti Múzeum
Középkori Osztályát vezette. László minden régészeti leletbõl
az eredeti tárgyat igyekezett helyreállítani, a nyerget, a
tegezt, a pásztorkészséget, az íjtegezt, a férfi és a nõi ruhát,
az öltözetet, a lószerszámot, sõt e tárgyak készítésére való
mesterségeket, az ötvösséget, a nyergesmester, a kovács, a
fazekas munkáját. A régészeti jelenségekbõl a néprajzi párhuzamok
segítségével szokásokat, az egykori népéletet
akarta megeleveníteni. Rekonstrukciós kísérletei nem
mindig váltottak ki osztatlan elismerést, fõleg a kortárs generáció
régészeibõl. Tanítványai azonban szakmai indulásuk
idején szorosan csatlakoztak kutatási módszeréhez,
problémafelvetéseihez. Világos mondatai és kiváló elõadókészsége
példátlanul vonzóvá tették könyveit és elõadásait.
László Gyulával lezárult az a korszak, amely a lovassírok
alapján ítélte meg a honfoglalás kor emlékeit.