Temetőfeltárások

A 895-ben a Kárpát-medencébe érkezõ magyarságetnikumát,gazdálkodását és társadalmi tagozódását tekintve is rendkívül sokszínû volt, s mindez visszatükrözõdik emlékanyagában, temetõinek szerkezetében is. A 10–11. századi népességnek napjainkig mintegy 25 000 sírját ismerjük, s ez csupán csekély töredéke a még földben rejtõzõ leleteknek.
A teljes egészében feltárt, széleskörûen elemezhetõ temetõ ma még kevés, s azok javarésze is közöletlen. A rendelkezésünkre álló leletek többsége csupán néhány síros
temetõtöredék, így forrásértékük is korlátozott. Ennek következtében a honfoglalás kori régészeti kutatások a 10. századi uralmi- és birtokviszonyok, társadalmi szerkezet elemzésében még igen messze vannak saját lehetõségeik határaitól.
Márpedig a honfoglaló magyarság régészeti emlékeinek túlnyomó többsége a sírok, a temetõk feltárása során látott napvilágot. Az, hogy a 10. századi szállásterület különbözõ részein milyen ékszereket, ruhadíszeket, fegyvereket, méltóságjelvényeket milyen arányban és összetételben használtak, lehetõvé teszi egyes területi egységek
elhatárolását, az ott megtelepedett népesség fõbb jellegzetességeinek a egrajzolását. A vizsgálatokat azonban nem szûkíthetjük pusztán az egyes tárgytípusok tanulmányozására.
Rendkívül fontos információkhoz juthatunk a temetõk szerkezetének, típusainak, használati idejének összevetése révén az adott közösség társadalmi tagolódásáról,
viseletérõl, hiedelemvilágáról, olykor még az életmódjáról is. Ha mindezen jelenségeket összehasonlítjuk egymással, lassanként kirajzolódnak elõttünk azok a sajátosságok, amelyek az egyes régiók 10. századi népességét jellemezték, amelyek összekötötték vagy éppen elkülönítették azokat más szállásterületek lakóitól. E munka
azonban napjainkban még csupán a kezdeti szakaszában tart. A folyamatosan bõvülõ leletanyag a jövõben nemcsak pontosíthatja, de sok esetben alaposan meg is fogja
változtatni mai feltevéseinket.
A honfoglalás kori temetõk túlnyomó többségét vízjárta területekbõl kiemelkedõ szárazulatokon, dombgerinceken találjuk. A temetõn belül a sírok sorokba, olykor csoportokba rendezõdnek. Néhányat temetõárok vett körbe, mint ahogy azt a káli ásatás során megfigyelték. A sírgödrök általában lekerekített téglalap alakúak, de a homokos vidékeken elõfordulnak padkás kiképzésûek, sõt a sír egyik hosszanti falába vágott padmalyok is. A gazdag, elõkelõ halottak számára az átlagosnál nagyobb méretû sírt készítettek, hiszen a nagyszámú melléklet mellett még a lenyúzott, csak a koponyát és a lábszárcsontokat tartalmazó lóbõrnek és a lószerszámnak is helyet kellett szorítani. A sírgödörben a halottat fejjel nyugatnak, arccal és lábbal keletnek fordították. Néhány esetben, mint például a gazdag zempléni sír feltárásánál
koporsó nyomaira akadtak, többnyire azonban csak textillepelbe vagy gyékényszõnyegbe burkolták halottaikat. Az elhunyt fejét olykor feltámasztották vagy – mint Orosházán
– párnaként a nyergét helyezték alá. A halottakat díszruhájukban fektették sírba, a férfiak mellé odatették fegyvereiket, méltóságjelvényeiket, tûzszerszámukat, a nõk mellé apróbb használati tárgyaikat is.
Hiedelemviláguk sokszínûségét tükrözik a temetési szertartás során végzett rítusok, melyekre néha a mellékletek utalnak. Hogy a halott ártó pillantásától megóvják a
hátramaradottakat, arcát lepellel takarták le, amelyre Rakamazon arany szem- és szájlemezeket varrtak. Az evilági élet tükörképszerû fordítottjának elképzelt túlvilágra olykor megoldott ruhában, megrongált felszereléssel, eredeti helyérõl elmozdított fegyverekkel indították az elhunytakat.
A lovas temetkezés csak a módosabb vagy a kifejezetten gazdag családok körében terjedt el. A halotti szertartás során az elhunyt hátasát megölték, a bõrét pedig oly módon nyúzták le, hogy benne hagyták a koponyát és a négy lábszárcsontot. Az így lenyúzott bõrt például Tiszaeszlár– Bashalmon szalmával kitömték, de leggyakrabban összehajtogatva az elhunyt lábához tették vagy mellette kiterítették.
Ennek a szokásnak egyik változataként néha csak a lószerszámot tették a sírba.
A hosszú túlvilági útra indulók mellé ételt is helyeztek.
A többnyire a fej vagy a láb mellé állított agyagedény valamilyen pépes ételt tartalmazott. Egyes közösségek csak a gyermekekkel adtak ilyen módon útravalót, másoknál a férfiakkal és a nõkkel egyaránt, ismét más temetõkbõl viszont
teljesen hiányzik e szokás. A fatálra helyezett vagy vászonba takargatott húsételre a sírokban lelt juh-, szarvasmarha-, sertés-, kecske- vagy szárnyascsontok utalnak.
A hátramaradottak olykor ártó szándékúnak tarthatták halottjukat, s néha egészen drasztikus módon igyekeztek elejét venni annak, hogy õket zaklathassa. Ennek következtében néha a holttestet rendellenes módon helyezték a sírba: fordított tájolással (fejjel keletnek és lábbal nyugatnak) temették vagy éppen hasra fektették (Sándorfalva), ismét más esetben oldalára fektetve, felhúzott karokkal és lábakkal, tehát zsugorított pózban tették sírba (Madaras). Találunk példát minden társadalmi rétegnél a halottcsonkításra is, ilyen a fej, a kéz vagy a láb levágása.
A szelídebb változatot a zempléni vezéri sírban figyelték meg: az elhunyt sírjába kölest szórtak azzal a szándékkal, hogy addig ne hagyhassa el nyughelyét, amíg éjfél és a hajnali kakasszó között valamennyi szemet meg nem számlálja.
A 10. századi társadalom sokszínûsége a temetõk szerkezetében, típusaiban is visszatükrözõdik. Magyar nagyfejedelmi sír még nem került elõ, így azt sem tudjuk, milyen módon temették el a honfoglalók elsõ számú vezetõit. Korábban elterjedt volt a kutatók között az a nézet, hogy más sztyeppei népek (hunok, avarok stb.) példájára a magyarok is titokban, rejtve, magányosan helyezték nyugalomra fejedelmeiket.
Az események után két-háromszáz évvel keletkezett krónikák azonban arról tudósítanak, hogy Árpád fejedelmet Óbuda mellett, Fejéregyházán temették el, sírja
föl pedig Szent István emeltetett templomot. Taksony fejedelem nyughelyét ugyancsak a Duna mellett kereshetnénk, az állítólag az õ nevét viselõ mai falu, hajdani zálláshelye közelében. Noha minderre semmiféle régészeti bizonyíték nincs, de ha a krónikák valós alapokon nyugvó hagyományt õriztek meg, akkor nyilvánvaló: a nagy tiszteletnek örvendõ vezetõk sírját haláluk után még sok évtizeddel vagy évszázaddal is ismerték. Az utóbbi évek során viszont egyre világosabbá vált, hogy azok a 10. század elsõ felére keltezhetõ, nagyon gazdag férfisírok, amelyekben a korabeli fejedelmi kíséret vezetõi nyugodtak, a Felsõ-Tisza- vidéken, Szabolcs megyében és a Bodrogközben kerülnek elõ. Nem elképzelhetetlen, hogy a fejedelmi temetkezések is a közelükben rejtõznek.
A törzsi-nemzetségi arisztokrácia egy része 4-8 síros családi temetõkben nyugszik, amelyekben a méltóságjelvényekkel felszerelt férj mellé temették gazdagon felékszerezett feleségét (vagy feleségeit) és kiskorú gyermekeiket. A magányosan (Balotaszállás) vagy néhány háziszolga és kísérõ lovas társaságában eltemetett azdag nõk sírjai feltehetõleg a többnejûség emlékei. Néhányukat szolgáltató népük körében vagy azok temetõjétõl kissé távolabb helyezték örök nyugalomra (Ártánd). Az is elõfordult, hogy egy-egy gazdag család szolgáltató népeivel együtt temetkezett (Tiszanána).
A 10. századi módos középréteg hagyatékát 60-100 síros temetõk rejtik (Algyõ), amelyek kitûnnek a nõi viselet nemesfém-gazdagságával. (33. kép) Ugyanott a fõként
íjászfelszereléssel elhantolt férfiak viszonylag kevés rangjelzõ tárgyat birtokoltak.
A Kárpát-medence más területeitõl eltérõ kép rajzolódik ki a Felsõ-Tisza-vidék sajátos leletanyagában. Az egyes temetõkön belül nagyszámú, olykor az 50%-ot is meghaladó férfiak igen erõsen felfegyverzettek és méltóságjelvényekkel nagyon gazdagon ellátottak. Közülük is kiemelkednek a tarsolylemezzel, a veretes övvel, a lószerszámmal és az íjtegezzel, valamint arany vagy ezüstszerelékes szablyával
elhantolt elõk elõk, akik a 10. századi magyarság kiemelkedõ rangú vezetõi lehettek (Karos, Rakamaz). E közösségek nõi viselete kevésbé volt pompázatos, az igazán gazdag nõk hajfonatkorongot, pántkarperecet, köves gyûrût és veretes csizmát viseltek, s ékesek voltak lószerszámaik is. Korábban e temetõket (Tiszabezdéd) a
nagycsaládi szervezetben élõ katonáskodó középréteg hagyatékának vélték. Az újabb kutatások viszont arra utalnak, hogy e közösségeket mesterségesen szervezték meg: alapsejtjeiket a gazdag családok s az õ háziszolgáik alkották, s velük együtt éltek (és temetkeztek) kísérõ harcosaik, akik helyzetüknél fogva többnyire nõtlenek voltak. E 16–80 síros temetõkben, amelyek gyakran egymás közvetlen közelében
találhatók (Kenézlõ) a 10. század elsõ felében uralkodó magyar nagyfejedelmek katonai kíséretének tagjait, annak kisebb-nagyobb rangú vezetõit és az utóbbiak családtagjait valamint háziszolgáit helyezték örök nyugalomra.
Ezen temetõk használata a 10. század közepén megszakadt: feltehetõleg a politikai változások következtében a korábbi katonai kíséretet felszámolták, tagjait széttelepítették, s helyettük Taksony fejedelem (955 k.–972) uralma idején új hatalmi központokat (Esztergom, Székesfehérvár) hoztak létre. Ezek közelében akkoriban nyitották az újjászervezett kíséret új temetõit.
A szerényebb leletanyagú középréteg és a módos köznép temetõi nem választhatók el egymástól határozottan. Az egyes közösségek temetõinek fegyverekben, ékszerekben,
ruhadíszekben megnyilvánuló gazdagsága függött életmódjuktól is, hiszen a földmûves falvak sírjai jóval kevesebb leletanyagot tartalmaznak, mint a fõként állattartással
foglalkozó csoportoké. A köznépi temetõk sírjainak a számát meghatározta az adott település lélekszáma és a temetõ használatának idõtartama is. Ezek leletanyaga többnyire szegényes, legfeljebb az adott közösség vezetõ családjának tagjaival temettek fegyvert, lovat vagy díszruhát.
A teljesen feltárt köznépi temetõk idõrendje, használati ideje fontos adatokat nyújthat egy-egy tájegység népességének változásairól, az országon belüli áttelepítésekrõl, a népmozgásokról (Halimba). A közrendûek falvait kiscsaládok alkották, melyeknek lakhelyét uraik akarata jelölte ki. Egy-egy család lélekszáma 5–10 fõ között mozoghatott.
A falut alkotó családok számától és a település élettartamától függõen e temetõk lehettek 100-130 (Sárbogárd, Hódmezõvásárhely–Nagysziget) vagy akár 8–900 sírosak
is (Halimba, Magyarhomorog). A népességváltást jelezhetik a jól elkülöníthetõ vér csoportok, amikor az újonnan érkezettek elõdeik elhagyott temetõjének használatát folytatták (Halimba). Más esetekben a legkorábbi sírok egy központi magot alkotnak, s onnan kifele haladva minden irányban egyre késõbbi temetkezéseket találunk (Majs). Ez hosszú ideig egy helyben élõ közösségre utal, csakúgy mint az a jelenség, amikor a településen élõ különbözõ családok ugyanazon domb más-más részén egyidõben kezdtek temetkezni, s az idõ múltával a sírcsoportok lassacskán összeértek Pusztaszentlászló). A 10. század elején nyitott köznépi temetõk egy részét a
századforduló táján felhagyták. Ennek oka az a nagyarányú népmozgás, áttelepítés lehetett, amely Géza fejedelem (972–997) vagy Szent István király (997/1000–1038) államszervezõ tevékenységének velejárója volt. Más temetõket ekkor nyitottak meg az új telepesek, vagy a régebben ott élõ népesség mellé, illetve helyébe telepedve folytatták a korábbiakat egészen a 11. század végéig. A kereszténység térhódításával a lovas, a fegyveres, a nemesfém ruhadíszeket tartalmazó sírok lassanként eltûnnek. A pogány szokások csupán az egyházi és a világi hatalmi központoktól távolabb esõ falvakban éltek még ideig-óráig. Noha egyes temetõket még a 12. század elsõ harmadáig is tovább használtak(Hajdúdorog–Temetõhegy), zömüket Szent László
(1077–1095) és Könyves Kálmán (1095–1116) királyok rendeletére felhagyták, s halottaikat ezt követõen már az újonnan épült templomok melletti megszentelt földbe temették.